Tanulás vagy munka? Tanulás + munka? Munka = tanulás?

Hogyan tudják az informatikát használó vállalatok támogatni az informatika oktatását? Mire van szükségük az iskoláknak és az egyetemeknek?

Ma folytatom a múlt héten elkezdett írásomat a VISZ INFOHAJÓ konferencia kerekasztal-beszélgetéséről az utánpótlás-nevelés témakörében.

ashs-teacher-and-studentsEljutottunk az egyetemekig: Mi a szerepük ebben a folyamatban? Hogyan tehetik vonzóvá az informatikus pályát? Dr. Szabó Zoltán érdekes külföldi példát mondott el: egy stadionba gyűjtötte össze egy vidéki egyetem az összes harmadéves alapszakos hallgatóját, és kiállításon mutatták be az abban az évben külső cégekkel együtt megvalósított projektjeiket. Ennek nagy sajtónyilvánossága volt, és néhány száz általános iskolás gyereket is elvittek oda. Nekik játékokon keresztül mutatták be, hogy a computer science milyen szexi dolog. A gyerekek ezt „megvették”, és majd jelentkezni fognak informatikát tanulni a felsőoktatásban. Nálunk sokan egyáltalán nem tudják, hogy az informatika micsoda, sőt a jelentkezés után, elsősként is csak nagyon halvány elképzelésük van, hogy mi is ez és mit lehet vele csinálni. Jó lenne a karrierlehetőségekkel kampányolni itthon is!

A hosszú távú lehetőségeken túlmenően az is fontos, hogy az oktatás minden szintjén legyenek változások. Szabó Zoltán tapasztalata szerint egyre gyengébb az az „anyag”, amit a felsőoktatás kap. Ez nem azért van, mintha a mai fiatalok gyengébbek lennének. Mások, másképp kell tanítani őket, más módszerekre van szükség. Erre sem a középfokú oktatás, sem a felsőoktatás nincs felkészülve. Léteznek azok a módszertanok, amikkel előre lehetne lépni (játékosítás, e-learning), de használni kellene ezeket. Sokkal kevesebb egyoldalú információátadás (előadás) kellene, hiszen annak jelentős részét el tudnák olvasni a hallgatók, és az oktatónak csak a saját tapasztalatát, gyakorlati ismereteit kellene elmondania.

Kapcsolódjon be a piac az oktatásba! Szabó Zoltán sok lehetőséget lát erre a felsőoktatásban. Nem csak arra van szükség, hogy vendégként megjelenjenek a tapasztalt szakemberek, hanem a hallgatók aktív foglalkoztatására is. Jó feladatokat, valódi komoly projekteket kell adni a gyakornokoknak! Már az alapszakos hallgatókkal is jók a tapasztalatok a nagy tanácsadó cégeknél. A legjobbak gyorsan elkelnek már a képzés alatt. Tovább lehetne fejleszteni ezt a gyakorlatot, hogy a szakdolgozatokat valódi gyakorlati témákból írják, ne elméletből.

A piac és a felsőoktatás szorosabb kapcsolata segítene az egyetemeknek a jobb, hasznosabb tananyag kialakításában, és be tudná hozni a legfrissebb műszaki fejlesztéseket is. Szűts Ildikó tapasztalata az, hogy az egyetemi diákszervezetek megkeresnek vállalatokat azért, hogy nagy komplex projektekben vehessenek részt a hallgatók. Azt javasolja, hogy a cégek proaktívan keressék meg a diákszervezeteket, ha vannak erre alkalmas projektjeik. Ez is egy módja a legjobb munkaerő megszerzésének! Csudutov Csudinka javasolta, hogy a most aktuális és fontos digitális átállásban támaszkodjanak a vállalatok a diákokra, akik sokkal jobban érzik ezt, mint az idősebbek. Nekik lennének (sőt vannak is) javaslataik!

Érdekes szempontra hívta fel a figyelmünket Koltányi Gergely: azt emelte ki, hogy mi magyarok főleg az empatikus személyiségtípusba tartozunk, ezért meg kell szeretnünk azt, amivel foglalkozni akarunk. A kívülállók számára az informatikát az óriásplakátokon túl „IT celebekkel” is vonzóbbá lehetne tenni. Nos, hol vannak ezek a celebek?

A dolgok megszeretéséhez az is hozzásegít minket, ha alaposan meg tudjuk ismerni a működését, magunk tudjuk létrehozni, megcsinálni. A barkácsolás azért veszített a népszerűségéből, mert a mai, informatikával működő eszközöket nem lehet szétszedni, megnézni és megérteni a működésüket, majd szerelgetni. A szoftverek és a számítógépek nem ilyenek. Nagyon nehéz felkelteni az érdeklődést valami iránt, aminek a működését nem tudjuk megismerni.

Hogyan befolyásolja a digitális átállás, amiről mostanában olyan sokat hallunk és olvasunk, az oktatással és a továbbképzéssel kapcsolatos igényeket és lehetőségeket? Amellett, hogy kevesebb frontális képzés és több e-learning kellene, hagyni kellene, hogy a hallgatók maguknak alkossanak képet a dolgokról. A mai „libatömés” se nem élvezetes, se nem eredményes – mondta Koltányi Gergely. A digitális eszközök Magyarországon iszonyúan kis mértékben terjedtek el. A meglévő e-learning is lényegében prezentációk és tankönyvek elektronikus átadását jelenti. A valóban erre tervezett, interaktív és játékos oktatási anyagok aránya elhanyagolható. Sokkal többet lehetne, kellene tenni ezen a területen, és az oktatóknak valóban élményt kellene adniuk, mert az élmény fogja meghatározni az érzelmi kötödést, ahhoz amit tanulunk. Ha kialakul ez a kötődés, akkor nem kell külső motiváció (vizsgakényszer vagy jövőbeli karrier), hanem a belső motiváció hajt a tanulásban.

Ha a munka közbeni tanulásra gondolunk, fontos figyelembe vennünk azt, hogy nem az a lényeges, amit ma tudunk, hiszen senki se tudja megmondani, hogy 2-3-5-10 év múlva milyen tudásra lesz szükségünk. Az alkalmazkodásra és a tanulásra való képesség fogja meghatározni a sikerességet – mondta Koltányi Gergely. Ha valakinek széles látóköre van, ha képes többféle tudományterületről proaktívan kombinálni a tudást és így innovációt létrehozni, akkor tud első lenni, és a kezdeti nagy hasznot learatni. Aki az előzőt másolja (reaktív), annak kevesebb sikere lesz. Ez a munka közbeni tanulás lényege: nincs külön a munka és külön a tanulás. Korábban az volt a gyakorlat, hogy időben és helyileg is elkülönült a képzés és a munka egymástól. Főleg az informatikában igaz, hogy a tanulás a munkába integráltan történik, hiszen néhány havonta kell valami nagyon újat megtanulnunk. Minden nap szükség van arra, hogy újat tanuljunk, leszűrjük és rendszerezzük a tapasztalatainkat. Hasonló jelenség látszik az iskolai oktatásban, amikor már az egyetem első évfolyamán, vagy akár a középiskolában valódi feladatot végeznek a diákok, és így gyakorlati tapasztalatot szereznek. Ez egy új fajta tanulási stílus és életstílus, amit az iskolában lehet elkezdeni.

A munka közbeni tanulásra hozta példaként Csudutov Csudinka azt a nagy nemzetközi informatikai szolgáltató központot, ahova nem informatikusokat, hanem nyelvtudással rendelkező bölcsészeket vesznek fel. A szükséges szakmai tudást a cégnél szerzik meg. Ezt az irányzatot erősítette meg Szűts Ildikó, amikor elmondta, hogy nincs időnk kivárni, amíg a hiányzó 22 ezer informatikust a felsőoktatás (vagy akár egy OKJ-s képzés) kiképzi. Alaposan át kell gondolni, át kell alakítani a kezdeti munkaköri követelményeket. Utána munka közben lehet megszerezni a szükséges speciális tudást.

Beszéltünk arról is egy keveset, hogy mi a cég imázsának a szerepe a munkaerő megszerzésében és megtartásában. Nem elsősorban annak, amit a cég magáról hirdet a Facebookon, hanem annak, hogy a céget ismerő emberek mit mondanak a cégről. Ezzel kapcsolatban Szűts Ildikó egy friss hazai kutatás alapján mondta, hogy a válaszoló cégvezetőknek csak 12%-a tartja vonzónak a saját munkáltatói márkáját. Ez katasztrofálisan alacsony arány! Ma már nem az a munkáltatói márka szerepe, mint pár évvel ezelőtt, amikor azt gondolhatta a munkáltató, hogy ő választ a munkaerőpiacról. Ma ez fordítva van! Egészen másfajta módszerekkel kellene dolgozniuk ebben a helyzetben a cégeknek.

Pulay Gellért közösségi terekkel kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg velünk. Akárcsak a B2B szektorban, itt se lehet eredményt elérni ismertség nélkül. Sőt azt is fontos tudni, hogy a célközönségünk honnan tájékozódik. Tudjuk, hogy az emberek általában a Facebookról szerzik az ismereteiket, de igaz ez vajon az informatikusokra is? Fontos szerepe van az időzítésnek is: ha tudjuk, hogy a legjobbak az egyetem első évében elkelnek, akkor még az első év előtt kell megmutatkoznunk neki. Nem elég az ismertség, a hitelesség is kulcs! A potenciális jelentkező meg fog keresni pár embert, aki korábban a cégnél dolgozott, és rajtuk keresztül fogja ellenőrizni, hogy igaz-e mindaz, amit a cég állít saját magáról. Így hamar kiderülnek a valótlanságok. Ha már megszereztük az embert, meg is akarjuk tartani. Itt mi a fontos? Ismerni kell az embereink igényeit, a nekik személyesen fontos „üzenetet”, oda kell figyelni rájuk! Valóban a csúszdára van szükség az irodában, vagy inkább a kiszámítható jövőre? Pulay egyik ügyfelénél nulla az IT-s elvándorlás, és ezt azzal érték el, hogy havonta tisztázzák a dolgozókkal az elvárásokat és az ígéreteket (amiket be is tartanak). Vissza a közösségi terekhez: az is kell, hogy emlékezzenek ránk. Ehhez a megfelelő időben és a megfelelő rendszerességgel kell szólnunk ahhoz a közönséghez, akik közül a következő 2-3 évben fel akarunk venni új dolgozókat.

Természetesen szóba került az elvándorlás és a külföldi munkavégzés is. Pulay szerint nincs óriási technológiai lemaradás, hiszen „kis németországok” vannak itthon, ahol ezres nagyságrendben alkalmaznak német cégek embereket technológiailag igényes területen. Az IT-s fizetésben sincs nagy lemaradás. Ezzel együtt népszerűbbé is kell tenni a magyar piacot, mert külföldön még nagyobb a hiány, és nagy az elszívás.

Csudutov Csudinka tapasztalata szerint igenis van technológiai lemaradás. A német bankokhoz képest talán nincs, de angol cégektől olyan szaktudásra vonatkozó igényeket kapnak heti rendszerességgel, amikről még csak nem is hallottak. Alig-alig találnak itthon olyan IT-st, aki már foglalkozott azokkal a technológiákkal. Ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy nincs olyan, hogy „informatika”. Húszezer informatikus hiányzik itthon, de nem húszezer egyforma kellene, hanem sokféle speciális területen van a hiány.

Végezetül az iskolai oktatással kapcsolatban javasolta Csudutov Csudinka azt a programot, amiben informatikai vállalkozások mentorálnak informatikai tanárokat. Legyen minden tanárnak egy olyan céggel kapcsolata, ahova évente egyszer bemehet szakmai tapasztalatot gyűjteni, például, részt venni egy projektmegbeszélésen, megismerni, hogy mit fejlesztenek, milyen piacra, esetleg egy-egy tanfolyamot finanszírozzon neki a cég. Ez azért fontos, mert a legtöbb informatika tanár még sose látott belülről üzleti alapon működő céget. Kósa Judit megerősítette, hogy óriási szükségük van a cégek segítségére az iskolákban. Az eszközökre még csak-csak jut pályázati pénz, de az azokhoz kapcsolódó tanulást (pl. a programozásét) maguknak kell megoldaniuk a pedagógusoknak. Nagy segítség lenne a gyerekek tanításában, ha támogatnák a tanárok informatikai képzését a vállalkozások.

Kedves Olvasó! Tudsz ebben segíteni? Fel tudsz ajánlani ilyen lehetőségeket a tanároknak?

Hol és hogyan oktassunk informatikust?

Honnan jöjjön az a 22 ezer informatikus, akiket tárt karokkal vár a magyar gazdaság? Itthon képezzük közoktatásban és a felsőoktatásban? Lesz jelentkező? Átképezzük a zenészeket?

robot-shootA Dunán úszva volt alkalmam hat kiváló szakemberrel beszélgetni az informatikai utánpótlás-nevelésről a múlt héten. Ők az oktatás, a felnőttképzés és a fejvadászat különböző területein rendelkeznek sok hasznos tapasztalattal, és ezek egy részét osztották meg az INFOHAJÓ konferencia hallgatóságával a kerekasztal-beszélgetés keretében.

Három témakörben készültem kérdésekkel, a többiek pedig válaszokkal, amik jól megvilágították problémákat és a lehetőségeinket. Örültem, hogy a hallgatóságot érdekelték a témák, és nem szivárogtak el a késői befejezés ellenére sem, pedig a vacsora már várta őket, sőt a kerekasztal után még egyénileg is beszélgettek a résztvevőkkel.

Az informatika iskolai oktatásával kezdtük a beszélgetést. Itt alapvető kérdés, hogy csak informatikát tanítunk, vagy a szaktárgyon kívül hogyan épül bele az informatika az egyéb tantárgyakba mint általános kompetencia. Ahogy az életünk minden területén jelen van, bele kellene épülnie minden tantárgyba is, a magyartól, a rajzon át a testnevelésig – mondta Kósa Judit, akitől azt is megtudtuk, hogy az elmúlt tanévben módjuk volt kísérletképpen a számítógépet, a mobiltelefont és a táblagépet bevetni sok tantárgy óráin (nem informatika szakos, önként jelentkező tanárokkal együtt dolgozva, akik beépítették a tananyagba az informatika által adott lehetőségeket). Ezen kívül meg tudtak hívni az általános iskolába szakembereket különböző informatikai cégektől, akik például weblapszerkesztést és digitális fényképezést tanítottak. Megmutatták a hetedikes és nyolcadikos diákoknak, hogy mivé lehet fejlődni, ha az informatikában tanulnak tovább. Ez sokkal meghatározóbb élmény, mintha egy informatika tanár beszélne nekik a lehetőségekről.

A játék és a számítógép a kezdetek óta összekapcsolódott egymással, és ma is elképzelhetetlenül sokféle játékot lehet a gépeken és telefonokon játszani. Mi a gyerekek viszonya ehhez, és mi legyen a viszonyuk? A játékos tanítás lényeges, mert közben nem is veszik észre a gyerekek, hogy éppen tanulnak valamit, hanem játékként élik meg az új ismeretek megszerzését. Nagyon sok fejlesztő készít játékokat az általános iskolai korosztálynak, és nagyon jó lenne együttműködni velük – mondta Kósa Judit. Egy pedagógus sok jó tanácsot adhatna nekik, hiszen ismeri a gyerekeket és a problémákat. Sőt, a gyerekek részt vehetnének a nekik szánt játékok tesztelésében – és ezzel nemcsak segítenének a fejlesztőknek, de tanulnának is.

A játéknak nem csak az iskolások életében és tanításában van fontos szerepe, de a felnőttek életében is. A játékosítás (gamification) arról szól, hogy a játékokban használt módszereket bevisszük a munkával kapcsolatos fejlesztésekbe is. Ahogy Koltányi Gergely mondta, a tanulás az egy kemény játék (hard fun). A tanulás munkával jár, kemény munka az újabb ismeretek elsajátítása, begyakorlása. Ha ezt örömmel tudja tenni az ember, akkor nyert ügyünk van! A játékok arra építenek, hogy küldetéseket teljesítünk, miközben jól szórakozunk. Ahogy más területeken, a tanulásban is nagyon fontos a felhasználói élmény, amit a játékok mechanizmusának alkalmazása ad meg.

Honnan lesz utánpótlás és egyre több informatikus? Most úgy fest a helyzet, hogy egyre kevesebben jelentkeznek az informatikai szakokra. Vajon elment az emberek kedve az informatikától? Pulay Gellért szerint nem csak azért jelentkeznek kevesen, mert kevés gyerek születik. Az is gond, hogy a nem műszaki érdeklődésű emberek és az ő gyerekeik nem hallanak, nem tudnak eleget az informatikáról, és így fel sem merül bennük, hogy ilyen szakra jelentkezzenek. Ha ismertebbé és szimpatikusabbá akarjuk tenni számukra az informatikát, akkor ezt a játékokon keresztül tudjuk megtenni. Ezért jók azok a kezdeményezések (például a VISZ programozó táborai), ahol a gyerekek játékos formában ismerik meg a programozást. Így lehet olyan fiatalokhoz közel vinni az informatikát, akik a családban, a szüleiktől nem hallanak róla.

Nem csak a gyerekeknek, hanem másoknak is sokkal többször kellene találkozniuk az informatikával, ha sok-sok ezer új informatikust akarunk képezni. Sláger csak úgy lehet valami, ha sokat játsszák – mondta Pulay Gellért. Ehhez kapcsolódott Csudutov Csudinka is, amikor azt javasolta, hogy a 11 ezer választókörzetben állítsunk fel egy-egy óriásplakátot azzal az egyszerű üzenettel, hogy a pályakezdő diplomás informatikus fizetése bruttó 480 ezer forint. Fel is szólította a jelenlévőket, hogy adakozzanak erre a célra. Tapasztalata szerint a vidéki városokban a helyi értelmiség nem informatikusnak, hanem orvosnak vagy jogásznak szánja a gyerekét. Ezért kell tudatosítani a szülőkben, hogy ez egy lehetőség. Akik ezt felismerték, azok összetörik a kezüket, hogy a gyerekeik mehessenek programozó táborba, mert tudják, hogy ez biztos megélhetést, stabil munkavégzést biztosító szakma, ami változatos és élethosszig szól. Ezt az üzenetet kell addig ismételni, amíg sláger nem lesz belőle!

Csudutov Csudinka azt tapasztalja, hogy kezdik már felismerni az emberek a lehetőséget. Az informatikusokat közvetítő cégében idén már a karrier tanácsadások fele nem informatikusoknak szólt. Interjúzott csellistát, jogászt, orvost, bölcsészt, akik mind tudták, hogy az IT mekkora üzlet. A példájában említett bölcsész Python fejlesztőként helyezkedett el. Mivel az itthon rendelkezésre álló informatikusok száma még az átképzett bölcsészekkel és orvosokkal együtt sem elég, külföldről is szükségünk lenne sok szakemberre. Azt a problémát látja, hogy az EU-n kívüliek behozatala túl sok akadállyal jár és túl sok ideig tart. Korábban lehetett számítani az erdélyi magyarokra, de nekik már otthon is nagyon jó lehetőségeik vannak, nem jönnek ide. Ha oroszt, ukránt vagy amerikait akar behozni, az a legjobb esetben is hat hónapba telik és sok nehézséggel jár. Arra lenne szükség, hogy egy külföldi informatikus behozását két hét alatt le lehessen bonyolítani!

Szűts Ildikó megerősítette a család és a tanárok szerepét a gyerekek pályaválasztásában. Nemrég végeztek egy felmérést erről a kérdésről, és nem a Facebook jött ki meghatározónak (bár sokan azt várták), hanem a család és az iskola. Ott dől el, hogy milyen irányban akar továbbtanulni a gyerek. Sokkal szorosabb együttműködést kellene kialakítania a szakmának a pedagógusokkal! Akár a középiskola első éveiben lehetne ösztöndíj-programokat indítani, nem kell kivárni a felsőoktatást.

Az átképzés, a pályamódosítás lehetőségét is hangsúlyozta Szűts Ildikó. Mint mondta, százezer üres állás, de több mint kétszer ennyi álláskereső van most az országban. Elvileg lenne elég munkaerő, de nem a szükséges végzettséggel és tudással rendelkeznek az emberek. Van egy csomó ötven körüli és a feletti ember, akiket rá kellene arra ébreszteni, hogy tizenöt évig vagy hosszabb ideig kell még dolgozniuk, és ehhez tanulniuk is kell (és érdemes). Ezt a korosztályt miért nem lehet rávenni szakma tanulására, karrierváltásra? Ezzel ma Magyarországon nem foglalkoznak, pedig ezeknek az embereknek a bevonzása egyre fontosabb lesz.

Itt még egyáltalán nem ért véget a kerekasztal-beszélgetésünk, a fele még előttünk van, amire a jövő héten kerítek sort. Az egyetemekkel és dr. Szabó Zoltánnal folytatjuk… 

 

Küzd a tudáskezelés, vagy már vége is?

Mekkora értéket jelent a tudásmenedzsment? Múltja van, ugye? Milyen a jövője? Belefullad a hihetetlen mennyiségű információba és az új módszerekkel való küzdelembe, vagy megerősödve kerül ki a harcból?

LightbulbA cégen belüli tudásmenedzsment sok kihívással találja szemben magát. Ezek egy része régi, de vannak viszonylag újak is közöttük. Olvastam egy cikket arról, hogy a tudásmenedzsment vajon már halott vagy még levegőért kapkod. A szerző szerint egyik sem, hanem még nem is került a középpontba. Ahhoz képest, hogy más elég régen létezik, sok ember műveli, komoly tudománya van, érdekes, hogy még nem került a középpontba. Szóval, még előtte a jövő!

Én azt gondolom, hogy a tudáskezelés valóban küzd problémákkal, és a hagyományos értelemben vett tudáskezelés abban a formában sose lesz igazán a középpontban. Miért?

Az egyik régi probléma éppen a dolog lényegéből fakad: az ismereteket és információkat rendszerezni, katalogizálni, kulcsszavazni kell ahhoz, hogy később megtaláljuk és mások is megtalálják, amire szükség van. Nem is csak a már elkészült anyagokra kell odafigyelni: már a megírásuk közben is fontos az egységes terminológia használata, különben a keresések nem fognak működni. A kutatók és a könyvtárosok kialakították és professzionális módon működtették ezeket a megoldásokat, amik évszázadokon keresztül jól szolgáltak minket, majd elkezdték a számítógépeket is használni, hogy még jobbak legyenek.

A könyvtárak és a könyvtárosok tapasztalataira épültek a vállalati tudáskezelő rendszerek, amikkel az volt a célunk, hogy összegyűjtsük a cégen belül létrejövő tudást, és felhasználhatóvá tegyük az újabb munkákban. Nem egy ilyennek a felépítésében vagy bevezetésében volt módom részt venni. Jött mások jól bevált kipróbált megoldása, vagy építettünk az igényekre szabva hasonlót – mindig nagyok voltak a várakozások, megvolt a kezdeti lendület és a vezetői elhatározás is. Mi lett az eredmény? Egy darabig éltek, fejlődtek – amíg a kezdeti lelkesedés (vagy a főnöki elvárás) tartott. Idővel ellustultak az emberek, egyre kevesebb energiát fektettek abba, hogy jó minőségben töltsék fel az új dolgokat, majd egyáltalán nem tették meg. Az erre kijelölt „tudásmenedzser” noszogatta őket – változó sikerrel. Egy idő múlva elavulttá vált az ott lévő információ, és azok is leszoktak róla, akik valamennyire használták.

Kedves Olvasók! Ki dolgozott olyan vállalati tudásmenedzsment rendszerrel, ami sok évig virágzott? Mi volt ez a megoldás, mekkora volt, hányan használták, mitől működött jól?

A belső fejlesztésekkel és küzdelemmel párhuzamosan gyorsan nőtt az interneten elérhető információ mennyisége, és a keresők is sokat javultak. A maiakat össze se lehet hasonlítani a 15-20 évvel ezelőttiekkel! Ma már nem kell sokat gondolkodni a kereső szöveg megírásán – szinte kitalálja a gép, hogy mit akarunk keresni. Azokat az anyagokat is megtaláljuk, amiknek a szerzője nem bajlódott a kulcsszavakkal és a terminológiával. Minek dolgoznánk annyit a belső tudáskezeléssel ezek után?

Továbbra is szükségünk van az általunk létrehozott ismeretek és tudás tárolására és hatékony felhasználására. Nem mindig akarjuk ezt a nyilvános internetes eszközökre bízni, hanem házon belül akarjuk tartani legalább egy részét. Kifinomult tudáskezelő rendszerek sok munkával járó bevezetésére (és főleg magas színvonalú működtetésére) nagyon kevés cégnek van lehetősége, de jó megoldásra mindenkinek szüksége van. Mit tehetünk? Itt jöhet segítségünkre a „felhő”, ahol beruházás és a technológia üzemeltetése nélkül kaphatunk meg nagyszerű rendszereket, hogy „csak” a tartalommal legyen gondunk. (A kiválasztás szempontjairól írt nemrégiben a KMWorld.)

Rendben, ezzel kihúztuk a probléma egyik méregfogát, nem kell hardvert és szoftvert vennünk és üzemeltetnünk! A valódi probléma – a tartalom feltöltése, mennyisége és minősége – azonban megmaradt, arra csak sok és szakszerű emberi munkával találunk megoldást. Ha van erre erőforrásunk, az nagyszerű. Használjuk ki!

Még mindig van olyan érzésünk, hogy nem minden tudást és információt tárolunk és osztunk meg a cégen belül hatékonyan és eredményesen? Igazunk lehet! Azzal, hogy az elkészült dokumentumokat precízen osztályozzuk, ellátjuk kulcsszavakkal, odafigyelünk a terminológiára, és közzétesszük, még nem tettük közzé a tudás minden elemét. Mi hiányzik? Az a folyamat, amíg eljutottunk az eredményhez: a tévutak, a zsákutcák és a célhoz végül elvezető út. Ezekből is sokat lehet tanulni. Nélkülük sok esetben nem is igazán érthető maga az eredmény sem. Ezt hogy rakjuk bele a tudásmenedzsment rendszerünkbe? Ki fogja belerakni? Honnan fogja ő mindezeket tudni?

Az eredményhez elvezető utat azok ismerik, akik a létrehozásán dolgoznak. Meg fogják osztani a többiekkel? Talán igen, ha ösztönözzük őket, és adunk nekik kényelmesen használható eszközt. Mi lehet az ösztönzés és mi lehet az eszköz?

Itt segíthet a cégen belüli közösségi együttműködési rendszer (enterprise social network, ESN). Mivel és hogyan?

  • A munka közbeni „fecsegés” – vagyis a „mivel foglalkozom”, „mik a problémáim és a kérdéseim”, „hogyan oldom meg őket”, „hol találtam hasznos információt vagy segítséget” típusú bejegyzések éppen ezt a fontos információt hordozzák.
  • Az ilyen rendszerekbe beépített minimális szintű játékosítás (gamification) kiegészíti a hivatalos ösztönzést (a kötelezést és a számonkérést), és sok esetben eredményesebb is.

Miről és hogyan írjunk? Hogyan találjuk meg, amit mások írtak és nekünk hasznos? Mitől lesz nekünk személyesen hasznos? Ezekről nemrég írtam az Építkezés című cikkemben.

Milyen játékos elemek vannak egy ilyen rendszerben? Benne vannak a Facebookból és társaiból jól ismert lehetőségek: tetszik (like), hozzászólás, megosztás. Szeretjük ezeket számolni, örülünk, ha sok van belőlük. A céges rendszerekben dicsőségtábla (leaderboard) is van: itt napi, heti, havi, éves szinten összesítik, hogy ki hány bejegyzést írt, azok hány tagnak tetszettek, hányan szóltak hozzá vagy osztották meg. Ez nem csak a dicsőségről szól, nem csak lehetőség a dicsekvésre, hanem tanulni is lehet belőle. Megtudom, hogyan írjak, hogy megértsék, eljusson sok emberhez az üzenetem, mi mozgatja meg az embereket, mi mellett mennek el közömbösen. Ez segít abban, hogy megtanuljunk jól és érdekesen írni.

Ha van egy használható, többé-kevésbé jól működő tudáskezelő rendszerünk, ne dobjuk ki az együttműködési rendszer miatt! A kettő nagyon jól tud együtt létezni, kiegészítik és támogatják egymást.

Kedves Olvasó! Mit gondolsz erről? A Facebook-szerű együttműködés és a Google-keresés végleg legyőzi és megsemmisíti a hagyományos tudáskezelő rendszereket? Együtt tudnak működni? Hogyan?

Egyszer volt, hol nem lesz… Okosabb lesz-e nálunk?

Okos város, mese, játék. Ezek valahol összetalálkoznak…

HR konferencia és játék. Erről írtam a múlt héten. Meg meséről. Na jó, nem csak játék és mese volt, hanem tanulás is. Számomra nagyon érdekes volt a konferencia, és úgy láttam, hogy a jobbára a konferencia témájába vágó területen dolgozó szakembereknek is.

A játékosítás (gamification) szépen fejlődő terület, van már mögötte pár év gyakorlati alkalmazás. Most az a kérdés, hogy mi lesz belőle. Tovább terjed a használata, vagy lassan eltűnik, ahogy korábban az edutainment tette. Ez – Mérő László szerint – főleg azon múlik, hogy ezek a játékosan tanító megoldások valóban jó számítógépes játékok legyenek. Nos, játékfejlesztők előre!

A játékok révén is okosodunk, de vajon lépést tartunk-e az „okos” rendszerekkel? Hányszor mondjuk viccesen, hogy a telefonom már okosabb nálam. Ez persze nem igaz, még a közelében sincs az emberi okosságnak. Inkább csak sok információt lehet elérni vele. (Információ ≠ tudás! Tudás ≠ okosság!)

Mégis, akkor milyen egy okos rendszer? Mennyi benne az ember és mennyi a számítógép szerepe? Nagyon tetszett, amit Bőgel György mondott erről a Neumann Társaság múlt heti konferenciáján.

Azt is megtudtuk, hogy mit fogunk csinálni öt év múlva, hogyan okosodik a kereskedelem, és hogy kerül egy lapra New York, Párizs és Szolnok

Hamarosan megírom, hogy mi rezonált bennem az előadásokból. Már csak csütörtökig kell várni…

Játék, mese, munka, okítás, …

Mit keresek én egy HR konferencián? Sőt, egy HR kiállításon? Mit is? Játékot és mesét…

forrás: https://www.flickr.com/photos/jurgenappelo/10867478976/

Miért mentem el a Personal Hungary második napjára? Az is egy ok volt, hogy hívtak, de ez nem lett volna elég – nem minden konferencia meghívást fogadok el. Ezt miért? Az egyik ok Mérő László volt, a másik a játékosítás (gamification).

Mérőt mindig érdemes olvasni vagy hallgatni. Legutóbb azt ITBusiness Clubban az informatikai biztonságot közelítette meg a bizalom és az attitűd szempontjából. Itt az első nap a káoszról tartott workshopot Baracskai Zoltán professzorral együtt, majd a rendezvény végén ők reflektáltak a játékosításra.

Mi az a játékosítás? Valószínűleg sokan hallottak már róla, az olvasóim biztosan, hiszen nem egyszer hoztam már szóba különböző kontextusban, legutóbb az oktatással kapcsolatban. Egy egészen tömör definíció a Koltányi Gergely által vezetett kerekasztal beszélgetésből: játékos elemek használata játékon kívüli folyamatokban. Többnyire arról van szó, hogy közeli, gyorsan elérhető célokat tűzünk ki, ezek teljesítését mérjük, és jutalmakat adunk. A mérés és a világos, jól érthető célkitűzés fontos elemek! A felhasználó (tanuló) élményt akar szerezni, ezen keresztül motiváljuk a viselkedését.  Feltettem azt a kissé provokatív kérdést, hogy vajon az apró, gyorsan elérhető célok nem mondanak-e ellent annak, hogy a világ nagyon bonyolult. Tényleg így kell tanulnunk? A válasz lényege az volt, hogy a kis célokból összeáll egy nagyobb, összetett stratégiai cél, de éppen az a lényeg, hogy apró feladatokon keresztül jussunk el a nagyobb célhoz.

Kedves Olvasó! Van tapasztalatod az ilyen játékosított tanulásban?

Többször említették Csíkszentmihályi Mihály flow elméletét – főleg azzal kapcsolatban, hogy a játékos tanulási–tanítási folyamatokban lényeges a kihívások és a képességek egyensúlya. Lényeges, hogy éppen meg tudjuk csinálni a feladatot, se nem túl könnyű, se nem túl nehéz. Ez olyan, mint amikor a matekórán a tanár több csoportra osztja az osztályt, és más feladatokat ad nekik. Egy játékosított oktatásban szinte mindenkinek lehet saját tanmenete, feladatai. Ehhez nagyon jól kell tudni alkalmazni a játékfejlesztők tudását!

Ide kapcsolódik Mérő László egyik megállapítása. Egy régebbi példával világította meg a játékosítás előtt álló alapvető kihívást. Volt régen egy edutainment nevű próbálkozás, „educational entertainment”, vagyis a szórakoztatva tanítás. Szerinte az oktatásban való használatának az volt a problémája, hogy a gyakorlatban ez a tanárok szerint entertainment, a diákok tapasztalata szerint viszont education volt – vagyis nem működött jól a dolog. Most hasonló jeleket lát a gamification háza táján: nem játékfejlesztők írják a szoftvert, pedig nekik kéne ahhoz, hogy valóban szerethető játékok legyenek. Azoknak a kontroll a lelke: hogyan válaszol a kezemnek, hogy működik. Ezt kell jól eltalálni, ettől nyújt valódi játékélményt! Kulcsfontosságú, hogy valódi játék legyen. http://bitport.hu/egybegyurta-a-kommunikacios-csatornakat-az-ibm/Mérő szerint a játék az lesz a XXI. századnak, ami a munka volt az előző századoknak, de játékfejlesztők kellenek hozzá!

Ez megerősítette azt, amit korábban a kerekasztal résztvevőitől hallottam. Amikor végre elkészül az oktatási szempontok és célok alapján létrehozott játék, sok esetben nem működik, újra kell írni, hogy valóban a játékon keresztül való tanulást szolgálja. Nem ritka, hogy évekig tartó együttműködés alakul ki az ügyféllel – így érik el az igazi sikereket. Sok esetben egy kicsivel indulnak, majd lépésről lépésre alakul ki a nagyobb megoldás. (Ami azt is jelzi, hogy ez az újdonság már sok éve működik a gyakorlatban nálunk.)

Jó volt hallani, hogy ezen a területen a világ élvonalában vagyunk. Észak-Amerika bizonyos értelemben előttünk jár, de még nekik is tudunk újat mutatni. Nyugat-Európa még alig ismeri ezt a dolgot, ott még az alapokat kell az érdeklődőknek elmagyarázni egy-egy rendezvényen. 2006-ban még nálunk is nehéz volt ilyesmit eladni. Azóta sokan megértették, megtapasztalták a hasznát. Ebben segít az is, hogy a gyors mobiltelefonos játékok szokássá váltak. Akár néhány perces várakozás közben is lehet ilyeneket játszani. Ezek nem csak játékok lehetnek, hanem a microlearning eszközei is.

Meglepett, hogy ma a videojátékot játszók átlagéletkora 37 év! Ebből az is kiderül, hogy közülük sokan már vezetői pozícióban lehetnek. Ők nyitottak és fogékonyak az onnan átvett módszerekre és technikákra, őket könnyebb meggyőzni…

Elgondolkodtam, hogy vajon mikor vált szét a játék, a tanulás és a munka a történelem során. Valamikor régen a felnőttek játékai és táncai a munkával voltak kapcsolatban, például a vadászatot mutatták be és gyakorolták. A gyerekek játékai is a felnőttek tevékenységeit utánozták – azoknak a tanulását segítették. Lehet, hogy most visszajön a játékok és a munka kapcsolata? A játékosítással foglalkozók biztos ezt remélik, és Mérő is erre számít. Meglátjuk…

Mit gondolsz Kedves Olvasó? Valóban nagy szerepe lesz ismét a játéknak?

Ugye nem csak a játék, hanem a mese is hagyományos módja a tanításnak? Már Ezópusz (Aiszóposz) is mesékkel tanított, sőt direkt azt kérték a megrendelői, hogy úgy tanítsa őket. Erről tartott érdekes előadást Mavromotisz Aposztolisz. Ezek a réges-régi mesék (amelyeknek egy részét La Fontaine révén ismerjük, aki „lájkolta és megosztotta” őket) még ma is jól használhatók a coaching folyamatban, de óvatosan kell alkalmazni őket, mert didaktikusak. Persze filmeket és színdarabokat is hasonlóan lehet használni az oktatással kapcsolatos ellenállás kiküszöbölésére. Segítenek nézőpontot váltani, az „itt és most” helyet az „ott és akkor” egy új ablakot nyit a tényekre, a helyzetünkre. Az is segít ebben, hogy állatok a szereplők – így előhozza a hallgató gyermeki énjét és segít megnyílnia.

Én határozott kapcsolatot érzek mesékkel és a játékokkal való tanítás között. A játékok (főleg a szerepjátékok) a tanítás szokásos eszközei közé tartoznak. Mi akkor a különbség? Mitől más a „játékosítás”? Nem vállalom a precíz elhatárolást, de talán abban látom a különbséget, hogy itt most számítógépes- és videojátékok kerülnek képbe. Velük együtt (Mérő László várakozása szerint) a játékfejlesztő szoftveresek is.

Várom a véleményeket és a hozzászólásokat!

Játszik az X és a Z is? Mit? Mivel?

Jó eszmecsere alakult ki a múlt heti „Z” főnök vs. „X” beosztott témáról a „Hungary Business Society” LinkedIn csoportban. A hozzászólások kiegészítették a történetet. Azt hiszem, érdemes lesz folytatnom a témát.

Most csütörtökön a múlt heti Personal Hungary rendezvény kapcsán ismét a játékosításról írok majd. Tetszik a téma, kóstolgattam már egy kicsit, és főleg emiatt mentem el a konferenciára. Úgy látszik, hogy egyre nagyobb szerepet kapnak a számítógépes játékok a szervezetfejlesztésben és a vállalati oktatásban – és ezen a területen Magyarország az élvonalban van.

Ezzel a témával jövök csütörtökön. Várlak Kedves Olvasó!

Tanulás vagy játék? Mi működik és miért?

Tanulás vagy játék? Ez nem csak az iskolások kérdése, a dolgozó felnőttek életében is felmerül, ugye? Esetleg „Munka vagy játék?” formában. Legyen mindkettő egyszerre, hiszen játék az élet!

Gamification_techniques_4Lehet játszva tanulni, igaz? Sőt, a játék valamikor régen, eredetileg valószínűleg pont a tanulásról szólt. A gyerekek a felnőttek tevékenységeit utánozták, másolták, és ezzel felkészültek a felnőtt életre. Sőt, a felnőttek meséi, énekei, táncai és harci játékai is az ismeretek átadásáról és a munka, a vadászat vagy a harc gyakorlásáról szóltak.

Hogy van ez mostanság? Mennyire távolodott el a játék a valódi élettől? Nehéz megmondani! Elsőre hajlamosak lehetünk kijelenteni, hogy sok játéknak semmi köze a munkához és az élethez.

Vegyünk például egy internetes háborús játékot. Kapcsolódik az életünkhöz? A katonákéhoz egyre inkább. Éppen azzal a pszichológiai problémával néznek szembe a legmodernebb alakulatok, hogy a katona harci játéknak tekinti a távirányított repülővel és fegyverrel való tevékenységet, és nem tudatosul benne, hogy éppen valódi embereket öl meg, ezért csökken a gátlása. De ne menjünk ilyen messzire! Mi van akkor, amikor egy gyerek játszik ilyenekkel? Rombolja a lelki világát, ugye? Sajnos, igen – legalábbis ezt támasztják alá vizsgálatok, és az eredmények szomorúak.

Az az érdekes, hogy jó és nagyon hasznos dolgokat is tanulnak ám a gyerekek az ilyen lövöldözős játékokból (nyáron beszélt erről is egy konferencián Rab Árpád szociológus).

Kedves Olvasó! Mit gondolsz a számítógépes játékokról? Van bennük jó is, vagy csak csupa rossz? Mi a jó bennük?

Nem szeretem az ilyen játékokat, nem vonzanak – ezért most inkább békésebb vizekre evezek.

A tanítás kapcsolata a játékokkal lényegében megszűnt, ahogy szervezetté vált az oktatás. A játékos tanulás csak az óvodában (és esetleg az alsó tagozaton) létezik, a felsőbb oktatásban nem nyert tért. A munkához meg végképp semmi köze a játéknak!

Az utóbbi években azonban – talán az online közösségi lét oldalvizén – ismét felkapott téma lett a játék szerepe a munkában és a tanulásban. Divatos fogalommá vált a „gamification” – vagyis magyarul „játékosítás”. Fogadjuk el ezt a fordítást, hiszen tavaly ősszel már nyomtatásban, fontos szakkönyv címlapján is megjelent.

Nemrégiben írtam az együttműködés és a játékosítás kapcsolatáról, most egy kicsit más szempontból foglalkozom a témával.

Hogy lehet a legunalmasabb kötelező vállalati oktatásokat érdekes játékká átformálni? Ugye mindenki vágyik arra, hogy olyan izgalmas témákról oktassák, mint a bennfentes kereskedelem, a pénzmosás elleni védekezés, az IT-biztonság vagy a munkahelyi zaklatás? Ezek fontos követelmények sok nagy cég és intézmény életében, ilyen szabályok és oktatások nélkül nem felelnek meg a jogszabályoknak, és óriási büntetések mellett még a létüket is kockáztathatják.

Mi történik egy ilyen oktatáson? Összegyűlik a sok dolgozó egy terembe, jön az oktató, két-három órát eltöltenek együtt, a cég elkölt sok pénzt, elvesztegeti a dolgozók munkaidejét – az eredmény meg csekély, mert nem is figyelnek oda, és azt is gyorsan elfelejtik, amit meghallottak… Amikor e-learning formában szervezik meg, akkor sem sokkal jobb a helyzet. Az „elvesztegetett” idő kevesebb, de az eredmény is az. A vizsgakérdéseket jó esetben együtt oldják meg a dolgozók, rosszabb esetben egy megoldja, a többi csak beírja a számokat vagy a betűket.

A megoldás: csináljunk belőle játékot! A bennfentes kereskedelem kérdése csak-csak izgalmasabb lesz, ha krimivé alakítjuk, és a vizsga pedig nyomozássá válik. A jelek szerint eredményesen alkalmazzák a legnagyobb bankok ezt a módszert – bár az kérdéses, hogy az elmúlt évek botrányait valóban a tudás és a megértés hiánya okozta-e…

Hogyan fogadják általában a munkahelyi oktatást az emberek? Úgy vettem észre, hogy rosszul. Azt is megkockáztathatjuk, hogy utálják, és szükséges rossznak találják a legtöbb esetben. Ez alól természetesen kivétel az, amikor érdekli az embert, és maga megy utána tudásnak. Itt egy friss, elég nagy és eléggé nemzetközi felmérés eredménye: Learning in the Workplace Survey Results. Azt találták, hogy se a vállalati oktatások (akár tanfolyam, akár e-learning), se az internetes vagy egyéb külső megoldások nem tartoznak a kedvencek közé. A “Tudatos vezetés” blogon is beszélgetnek erről a felmérésről.

Mik a kedvencek? Csapaton belüli tudásmegosztás, internetes keresés, beszélgetés, találkozók, privát és szakmai közösségek – vagyis csupa olyan, ahol az ember aktív, csinál valamit, és nem a fejébe töltik a tudást. Ebből úgy látom, hogy fontos szerepük van a közösségeknek – akár a fizikai valóságban, akár az online világban, vagyis főleg egymástól szeretnek tanulni az emberek; szeretjük az együttműködést a munkában és a tanulásban is, és fontos a kapcsolati hálónk szerepe.

Valóban így van ez? Tényleg úgy szeretünk tanulni, ha aktívan tennünk kell az érdekében? Mennyire függ ez attól, hogy valóban érdekel a téma, vagy csak kötelező?

Várom a véleményeket, hozzászólásokat!

Játék, versengés, munka, zaj

A múlt héten írtam a játék, játékosság, „játékosítás” – gamification szerepéről. Ez nagyon fontos az együttműködésben, a motivációban. Van is már kiterjedt szakirodalma (elektronikusan és papíron is, magyarul is).

Ugyan játékos, de mégis komoly és fontos a téma, amit május elsején, a munka ünnepén hoztam szóba. Sokaknak jobb dolguk is volt, mint munkával foglalkozni, és ezzel csak egyet tudok érteni! Ajánlom olvasásra most, a hosszú hétvége után: Játék – versengés

Itt vannak a régebbiek is sorba rakva, összegyűjtve.

Ezen a héten zajongani fogok. Na, nem olyan nagyon! Csütörtökön minden kiderül…