Facebook a tanteremben

Lubickoljunk Facebookban!

Nem hagyom abba, folytatom a “digitális kommunikáció” tantárggyal kapcsolatos élményeimet.

Emlékeztetőül, három nagy témakörből áll a tárgy gyakorlati része:

  1. A cégen belüli (munkával kapcsolatos) online kommunikáció.
  2. Az üzleti célra szolgáló Facebook-oldal.
  3. A tartalommarketing és a tartalomválogatás.

Az elsőről írtam a múlt héten, azt megelőzően pedig a tárgy fogadtatása volt a terítéken. Ma az üzleti Facebook-oldal következik.

Hadd vágjak mindjárt a közepébe! Az üzleti oldal nagyon más, mint a privát Facebook-profil. Amikor alaposabban megismerkedtem vele, engem is meglepett sok eltérés, és így jártak azok a hallgatóim is, akik Facebookban hozzáértőnek gondolták magukat. Többen emelték ki a félév végén, hogy ez volt számukra a legérdekesebb és leghasznosabb része az anyagnak (olyan is tanult újat, aki a munkájában már egy ideje foglalkozik vele).

Miért akarunk üzleti oldalt létrehozni? Az egyik fontos szempont az üzlet (esetleg több, különböző üzleti tevékenység) és a magánélet szétválasztása. Nem ugyanazoknak és nem ugyanazt akarjuk mondani, amikor tanácsadással, értékesítéssel és a privát ügyeinkkel kapcsolatban írunk. Nem egészen mellékes, hogy a személyes Facebook-profilt tilos üzleti célra használni. Lebukás esetén törölheti a Facebook, és az ezernyi követő elvesztése fájdalmas üzleti veszteség. Ha fizetünk hirdetésekért, csak az üzleti oldal kap számlát (amit költségként elszámolhat), magánszemélyként csak nyugtát kapunk.

Az üzleti oldalnak tetszőleges számú kedvelője lehet (szemben az egyéni ismerősök ötezres korlátjával), és nem kell egyenként visszaigazolnia az kedvelőket. (Nem kellemes naponta több tucat kapcsolatkérés elfogadásával tölteni az időnket.)

Az óriási különbségek azok, amik a valódi üzleti használathoz szükségesek, például:

  • Többen kezelhetik az oldalt, és egészen különböző feladataik, jogosultságaik lehetnek, pl: szerkesztő, moderátor, hirdető, elemző.
  • Kimutatásokat, statisztikákat, összehasonlításokat kapunk. Ezek nélkül nem lehet üzletet tervezni és értékelni.
  • A hirdetések területén rengeteg lehetőség van. Pontosan megcélozhatjuk a kívánt célcsoportokat, ütemezhetjük a hirdetéseket. Azt is megadhatjuk, hogy mi a hirdetés célja (megjelenés, reagálás, kattintás), és az eredményért fizetünk.
  • Előre létrehozhatunk és időzíthetünk bejegyzéseket. Ez óriási segítség eseményekkel és kampányokkal kapcsolatban. Ha valaki több oldalt kezel, enélkül szinte lehetetlen.
  • Létrehozhatunk nyilvános eseményeket.
  • Van moderálás (előre vagy utólag). Ez részben automatizálható is.

… és még rengeteg hasznos lehetőség.

Ami különösen szép benne, az az állandó változás. Rendszeresen jelennek meg új lehetőségek, tűnnek el vagy változnak meg korábbiak. Ugyan már évek óta kezelek Facebook-oldalakat, most a tanítás miatt ismét alaposan belenéztem a működésükbe.

Annak érdekében, hogy a kezdetektől tudjam megmutatni a hallgatóknak a tennivalókat, létrehoztam egy új “üzleti” oldalt, Kerékfy Pál blogger oldalát. Ért néhány meglepetés közben, sok minden volt másképp, mint korábban. Ami azt illeti, az órán is találkoztam új jelenségekkel, néhány hallgatónál egész másképp jelentek meg választási lehetőségek és beállítások. Tanulság: Semmi sincs kőbe vésve, nem érdemes nagyon ragaszkodni a pillanatnyi helyzethez a tanításban és a tanulásban. Inkább azt a képességet kell megszerezni, aminek a birtokában kiismerjük magunkat a változó világban.

A hallgatók segítségével (mert nem mindig úgy csináltak mindent, ahogy mutattam) sikerült érdekes felfedezéseket is tennem. Ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindent sikerült kiderítenem az üzleti Facebook-oldalak rejtelmeiről!

Az előbb említett saját oldalamon kívül egy játszóteret is csináltam (ez az oldal nem nyilvános). Itt tudtam olyan dolgokat megmutatni, amiket én nem használok, és itt kezdtek ismerkedni az alapokkal.

Ezután “élesbe” fordult a munka! Csoportos feladatot kaptak, egy kitalált cég Facebook-oldalát kellett megtervezniük és megcsinálniuk. Nagyon szép, alaposan kivitelezett oldalakat kaptam a legtöbb csapattól! Utána bejegyzések, megosztások, események, időzítések és hirdetések is a feladatlistájukra kerültek.

Több csapaton és hallgatón láttam, hogy élvezték, szinte lubickoltak a feladatokban, lelkesen megcsináltak mindent, sőt többet is. Komolyan öröm volt látni!

Tanultam néhány új dolgot a hirdetésekkel kapcsolatban is az órákra készülve, a legmeglepőbb az Audience Network volt, ami Facebookon (és Instagramon) kívüli elhelyezést biztosít. Ami azt illeti, azt se tudtam korábban, hogy van külön álláshirdetési funkció, amiben még kérdéseket is megválaszoltathatunk a jelentkezővel. Az nagyon meglepett, hogy két külön helyen jelennek meg az álláshirdetések (mások a két helyen). Nem jöttem rá, hogy ennek mi az értelme…

A legfrissebb új ismeret az volt, hogy az üzleti oldalhoz létre lehet hozni kapcsolódó csoportot. Ennek az az értelme, hogy a látogatók beszélgethessenek egymással, és ne az oldalt írják tele a dolgaikkal. Ezt még nem próbáltam ki élesben, de tervezem. Remélem, hamarosan hozzájutok!

Ha már a csoportnál tartunk: A csoport és az üzleti oldal két teljesen különböző dolog, másképp működnek, másra valók. Itt hibáztam, mert ezt nem emeltem ki se az előadásban, se a közzétett prezentációban. Néhány hallgató, akik nem csoportosan végezték el a csoportos feladatot, hanem utólag, egyedül ugrottak neki, nem vette észre, hogy nem csoport létrehozása a feladat. Persze, lassacskán sikerült rávezetnem őket. Tanulság: a következő félévben kiemelem ezt a különbséget.

Tanulom tovább a Facebook-oldalak rejtelmeit, hogy a következő félévben friss tudással okítsam a hallgatókat. Szerencsére négy oldalt kezelek, így van hol gyakorlatoznom!

Ez volt a második pillér, a jövő héten következik a harmadik. Visszavárok mindenkit!

Folytatás: Mindenki tud írni!

Kommunikálni tanultunk

Marketinges, kereskedő, pénzügyes, HR-es – sokféle hátterű ember tanulta ugyanazt.

Régi vágyam teljesült, amikor a Wekerle Sándor Üzleti Főiskola rektora felkért a digitális kommunikáció tantárgy tanítására. Örömömben gyorsan összeraktam a tárgy tartalmát, és leadtam a tematikát, amit el is fogadott. Nem előzmény nélküli az életemben ez a téma, hiszen jó néhány éve művelem. Egyes elemeit már tanítottam is, különböző helyeken és formában.

A tárgy gyakorlati részét három nagy oszlop tartja:

  • A cégen belüli (munkával kapcsolatos) online kommunikáció.
  • Az üzleti célra szolgáló Facebook-oldal.
  • A tartalommarketing és a tartalomválogatás.

Aki valamennyire ismer, tudja, hogy az elsővel és a harmadikkal elég sok éve foglalkozom, sőt hirdetem is a fontosságukat.

Az elsőt a Deloitte-ban kezdtem bő hét évvel ezelőtt. Akkoriban az amerikai kollégák a Yammer bevezetésével foglalkoztak. Pontosabban, akkor még sehol se volt a hivatalos bevezetés, még a döntés se született meg, de lelkes emberek egyre bővülő csoportja elkezdte élesben használni, hogy kitapasztalja (és reményeik szerint, bemutassa) az értelmét, a hasznát, a használatát. Hivatalosan nem is értesültem róla, de valaki mondta, hogy valaki mondta neki, hogy hallotta, hogy Amerikában használják ezt a Yammer nevű dolgot (de nem tudja, mire is).

Felkeltette a kíváncsiságomat, megkerestem, elkezdtem követni, hogy mit csinálnak az amerikai kollégák. Mi fogott meg benne? Az első a jó társaság volt. Értelmes, lelkes, alkotó emberekkel találkoztam. A “találkozás” nem személyes volt, hanem az online térben történt. Nem is mindig volt jelen idejű a 6-9 óra időeltolódás miatt.

Nagyon sokat tanultam, teljesen új dolgokról hallottam, amik később mifelénk is megjelentek, itthon is bekerültek a szakmai diskurzusba.

A harmadik (a tartalommarketing) volt a következő az életemben. Ezzel nem a cégnél futottam össze, ott ezt nem művelték (vagy én nem vettem észre). Amikor elkezdtem, én sem tudtam, hogy ez a neve. Amikor szabadúszó lettem, az volt a tervem, hogy a főiskolai tanítás mellett valami jobban fizető és izgalmasabb dolgot is csinálok majd. Konkrétan a friss tudásomat, a cégen belüli online kommunikációt (amit elegánsabban az “enterprise social network” névvel is illetnek) fogom cégeknél tanítani, a bevezetésében segíteni. Ehhez – úgy gondoltam – hasznos lehet ismertté tenni magam, írni a témáról. Nekiláttam rendszeresen (“tudományosan”) felépíteni a témát, cikksorozatba fogtam, amihez kellett a fórum, ahol megjelenik. Így jött létre a blogom. Kértem és kaptam véleményeket, javaslatokat, így alakult, fejlődött a tartalom és a forma. Kevesebb lett benne a didaktikus, tudományos felépítés. Emészthetőbb, olvasmányosabb lett, de nem engedtem a tartalmi pontossággal. Hasonló stílusban írtam néhány folyóiratba is.

Azt talán kevesebben tudják, hogy a második témában (üzleti Facebook-oldal) is dolgozom. Az első ilyen feladatom a Balatonakarattya Fejlődéséért Alapítványhoz és az Akarattyai Szilfalevél című balatonakarattyai helyi közéleti laphoz kapcsolódott. Ez rövid ideig élt, de motivációt és lehetőséget adott a tanulásra és a gyakorlásra. Kis szünet után a Balatonakarattyai Fürdőtelep Egyesület Facebook-oldala lett a feladatom, majd ezt követte a helyi önkormányzaté. Így folyamatosan lehetőségem volt karbantartani és fejleszteni a tudásomat, követni a Facebook fejlesztéseit. Amikor sor került a tanítására, újabb lendületet kapott a tanulásom, mélyebben beleástam magam, megtanultam újabb lehetőségeket, és felfedeztem újabb problémákat.

A főiskolai tanításra készülve hoztam létre saját “üzleti” Facebook-oldalamat. Ezen mutattam be a hallgatóknak a beállításokat, különböző trükköket. Ha már megcsináltam, el is kezdtem használni: itt is megjelenik a tartalommarketinges és tartalomválogató munkám termése.

Maga a tanítás érdekes új kalandot jelentett számomra, mert 100 feletti számú hallgatóm egy tantárgyból még sose volt. El is szúrtam rendesen, rengeteg előre nem tervezett munkát csináltam magamnak!

Mit rontottam el? Ahogy a Wekerlén a többi tárgyban is, itt is az volt a célom, hogy a hallgatók minden részterületen elég sok gyakorlati feladatot végezzenek el, így valódi tudásra tegyenek szert. Mindhárom témában kaptak komplex feladatokat, egy részük ráadásul közös, csoportos feladat volt. Mi lett a probléma? A kb. 15 feladatot értékelnem is kellett minden hallgató esetében. Tipikusan több nekifutás után lett olyan, amivel elégedettek voltunk, vagyis estéken és hétvégéken keresztül kommunikáltam velük online, adtam a javaslatokat, segítettem a feladatok megoldásában. A következő félévre ki kell találnom valami mást, mert ez így nagyon sok munka volt!

Mit gondoltak erről a hallgatók? Most is kértem tőlük névtelen értékelést a munkámról. Itt nem megyek bele a részletekbe, csak pár kérdést és választ mutatok meg.

  • A válaszadók 63%-ához közelebb került az informatika, és senkinek sem romlott a viszonya vele.
  • A digitális kommunikáció 78%-ukhoz került közelebb (romlás itt sem volt).
  • A tantárgy hasznosságáról: 5% többet kapott a vártnál, 61% mondta, hogy sok újat tanult. 17% szerint nagyon kis mértékben volt hasznos, egyikük szerint semennyire.

Ehhez érdemes tudni, hogy a munkával vagy tanulással kapcsolatos digitális kommunikációban egyharmaduknak semmilyen tapasztalata nem volt a félév elején, és a meglévő tapasztalat is főleg a Facebook álláskeresésre való használata volt. Akadt, aki bevallotta, hogy csak azért van itt, mert kötelező.

Mennyit tanultak? A saját értékelésük szerint így változott a tudásuk a félév során:

 

Úgy gondolom, hogy ez jó eredmény! Az általam adott osztályzatok szerint valamivel több lett a jeles, kevesebb a jó, és több a közepes, de összességében hasonlóan láttuk az eredményeket.

Folytatom a témát hamarosan, írok az egyes területek részleteiről, az ott tanultakról, a hallgatók reakcióiról.

Folytatás:

Robotember

Az új kolléga nagyon rendes, udvarias, segítőkész és precízen dolgozik. Sose okoz problémát. Ha nem tud valamit, kérdez, és elsőre megtanulja. Bárcsak mind ilyenek lennének!

Igen, és éjt nappallá téve dolgozik, sose pihen, mindig szorgoskodik az új robot kolléga. Milyen vele együtt dolgozni? Elveszi majd az én munkámat is? Egy-két lusta és ügyetlen kollégát már elküldtek, mert ő jobban csinálja. Rám is sor kerül majd?

A múlt héten a vezető szempontjából írtam a munka világáról, annak megváltozásáról. Az értékes fiatal szakemberek bevonzása és megtartása mellett maguknak a csúcsvezetőknek a megváltozott munkájáról volt szó.

Ma visszatérek arra, hogy az új technológiák (mesterséges intelligencia, gépi tanulás, robotok) milyen változást idéznek elő a munkahelyeken. Hogy alakul az alkalmazottak száma? Tömeges lesz az elbocsátás? Csökken vagy nő az alkalmazottak száma?

Általában csökkenést várnak, de abban nagyon nincs egyetértés az elemzők körében, hogy a munkahelyek számában mekkora változás (csökkenés) várható. Akik növekedést jósolnak, azok ezt pusztán a történelemre alapozzák (eddig egyik ipari forradalom se csökkentette a munkahelyek számát).

Lássunk néhány jóslatot (nem nevezném becslésnek őket):

  • A munkakörök 47%-a van erős veszélyben az automatizálás miatt (Carl Benedikt Frey and Michael A. Osborne, The future of employment: How susceptible are jobs to computerisation? Oxford Martin School, September 17, 2013)
  • Az OECD átlagában a munkahelyek 57%-át érinti az automatizálás, de Indiában 69%, Kínában 77% az arány. (Technology at Work v2.0: The future is not what it used to be, Citibank, January 2016)
  • Az OECD-ben a munkahelyek 9%-a automatizálható teljes mértékben, de nagyok a különbségek, pl.: Koreában 6%, Ausztriában 12%. (Melanie Arntz, Terry Gregory, and Ulrich Zierahn, The risk of automation for jobs in OECD countries: A comparative analysis, OECD Social, Employment and Migration working paper number 189, OECD, May 2016)
  • 2015 és 2020 között az automatizálás és a technológiai fejlődés 7,1 millió munkahely eltűnését és 2 millió új munkahelyet jelentheti a 15 legnagyobb fejlett és fejlődő országban. Az eltűnő munkahelyek kétharmada az irodai és adminisztratív területen várható. (The future of jobs: Employment, skills, and workforce strategy for the fourth Industrial Revolution, World Economic Forum, January 2016)
  • A jelenlegi technológia mellett a munkahelyi tevékenységek közel fele automatizálható. A foglalkozások kevesebb mint 5%-a automatizálható teljes mértékben. Az automatizálható tevékenységek 1,1 milliárd dolgozót érintenek (ennek fele Indiában, Japánban, Kínában és az USA-ban van). A termelékenységet évente 0,8-1,4%-kal növelheti az automatizálás évtizedekig. (McKinsey Global Institute analysis)

Miért ekkora a különbség a számok és a százalékok között? Nem csak azért, mert mások és máskor írták. Mást és másképp vizsgáltak, az egyikben az érintett munkakörökről, a másikban a megszűnő munkahelyekről, a harmadikban foglalkozásokról van szó. Az sem mindegy, hogy a tevékenységek egy része, vagy a teljes munkakör automatizálható.

Lesznek olyan munkahelyek, amelyek teljesen megszűnnek – sőt, nem csak lesznek, már meg is szűntek. Tavasszal írtam arról a nagy biztosítóról, ahol az RPA (robotic process automation) segítségével 81%-kal csökkentették az egyik osztályon a dolgozók számát. A Deutsche Bank vezére nemrég nyilatkozta, hogy nagyon sok dolgozójuk munkája szűnik meg az automatizálás miatt. Ezeken a helyeken olyan tevékenységeket végeznek, amelyek nem igényelnek emberi intelligenciát, hanem jórészt egyszerű szabályok követését – így valóban nincs szükség az emberre. Egy darabig még kell ember a szokatlan helyzetek és a kivételek kezelésére, de várhatóan azokat is meg lehet tanítani a gépnek. Ez a további fázis már kezdi elérni a mesterséges intelligencia határát, és ezért IPA (intelligent process automation, intelligens folyamatautomatizálás, vagy csak intelligent automation) a neve. Az RPA és az IPA egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem igényel változtatást a cég folyamataiban. Egyszerűen csak „beültetik” a gépet az ember helyére. Ez, persze, azt is jelenti, hogy korántsem aknázzák ki technológia összes lehetőségét. Miért csinálják mégis így? Nem kell hozzányúlni a folyamatokhoz, minden mehet a régi, jól bevált módon. Csak annyi a változás, hogy a gép gyorsabban és pontosabban végzi a rutin munkát. Ha egy speciális helyzetben emberi beavatkozás kell, az ember a megszokott programokat és képernyőket használja. A robot tanítása is egyszerű: csak másolnia kell az emberi kolléga tevékenységét.

Ugyan sokat írnak erről az RPA-ról, de talán nem mindenki tudja, miről van szó. Aki szokott internetes üzletben vásárolni, nyilván észrevette, hogy bármely nap, bármely napszakban is adja fel a rendelését, azonnal megkapja a visszaigazoló levelet. A kártyás fizetés után szintén azonnal jön arról is a levél. Ezeket nem ember küldi, mint ahogy a csomag feladásáról szólót sem. Egyszerű, automatizált folyamatok vannak a háttérben. Nos, ez nem RPA. Másrészt, olyan üzlettel is lehet találkozni, amelyik csak munkaidőben, és jókora késéssel küldi a leveleket. Ezek elsősorban a boltban árusítanak, és az internetes (és telefonos vagy papíron történő) rendelés csak kiegészítő lehetőség, és a boltban (vagy a raktárban) dolgozzák fel a megrendelést. Ha átutalással fizetünk, akkor a beérkezett összeg és a megrendelés párosítása egy külön folyamat, ez sem automatikus.

Miért így csinálják, miért nem alakították ki az internetes rendelés sajátos és gyorsabb folyamatát? Egy új folyamat kialakítása pénzbe kerül, be kell tanítani a dolgozókat, két párhuzamos folyamat ugyanarra a tevékenységre nem gazdaságos, és kockázatos is. Na, itt léphet be a robot, az RPA! Nem kell hozzányúlni egyik folyamathoz sem, csak be kell ültetni egy „robotot”. Nem kell különösen okosnak lennie, hiszen az internetes rendelés és fizetés számítógépes folyamatokon keresztül történik, nem lehet félreértés, nem kell intelligencia a megértéséhez.

Miben különbözik ettől az IPA? Képzeljük el, hogy papíron érkezett megrendelést kell bevinni a rendszerbe! Meg kell érteni a levelet, meg kell benne találni a megrendelő nevét, a szállítási és a számlázási címet, a kért határidőt, a fizetési módot, és persze a megrendelt árucikkeket. Észre kell venni azt is, ha valami külön kívánságot is írt a megrendelő. Itt még nincs vége! Az átutalással érkezett pénzt össze kell hozni a megrendeléssel. Azt is kezelni kell, ha több részletben érkezik a pénz. Amikor megvan minden megrendelt áru, össze kell állíttatni a csomagot stb. Ugye el tudjuk képzelni, mennyi kisebb-nagyobb probléma és kérdés merülhet fel ezekben a folyamatokban? Itt már kell intelligencia, kell gondolkozni, nem teljesen automatikus a munka. Ez az IPA (intelligens folyamatautomatizálás) területe. Az ember szerepét részben vagy teljesen átvevő robotot be kell tanítani erre a munkára.

Ha már tanítás: Hogyan is tanul a gép, a mesterséges intelligencia?

Az egyik tanítási módszer a „felügyelt” tanítás (supervised learning): megmutatjuk a gépnek, hogy mit kell tennie, ha egy-egy adott helyzetbe kerül. Például: ha a bejövő átutalásban tudja azonosítani a megrendelőt és stimmel az összeg, akkor fogadja el a fizetést akkor is, ha nem adta meg a vevő a megrendelés számát. A megrendelő azonosítása sem azt jelenti, hogy betűről betűre megegyezik a megrendelésen és az átutalásban a név, lehetnek rövidítések, ismerhetjük már korábbi vásárlásokból a vevő számlaszámát, stb. Ezeket a dolgokat az ügyintézők jól tudják, a munkájuk során kitapasztalják, tapasztalt kollégáiktól megtanulják, és ugyanígy tovább is adhatják a gépnek (ami majd elveszi az ő munkájukat), vagyis az emberek között is szokásos tanulási formáról van szó.

A megszerzett tudás átvitele egy másik területre (transfer learning vagy inductive transfer) se valami új csoda. Itt arról van szó, hogy új helyzetekben alkalmazzuk a már megszerzett ismereteket, például: megtanultuk egy képen felismerni az személyautókat, és ennek alapján a teherautókat is megtanuljuk felismerni. A daganatos betegségek diagnózisában használt okos gépet is szokták egyéb (nem orvosi) képeken tanítani.

Szintén ismerjük a saját emberi világunkból a jutalmazással és büntetéssel való megerősítést a tanulásban (reinforcement learning). Itt nem sokat magyarázunk a gépnek, hanem az elvégzett munka után plusz vagy mínusz pontokat adunk neki – ebből tanul. Erre nagyon jó példa, ahogy az alkudozást tanították meg a gépeknek a Facebook egyik kísérletében. Mesterséges intelligenciával felruházott robotok kapták azt a feladatot, hogy alkudozzanak egymással néhány tárgy elosztása ügyében. Mindenképpen egyezségre kellett jutniuk, a saját maguk számára legjobb eredményt kellett elérniük, és – természetesen – nem ismerték egymás céljait (kinek, melyik tárgy, mennyire értékes). Azt vették észre, hogy előre be nem programozott viselkedési módokra jöttek rá a robotok, pl.: félrevezetés. Az alku elején úgy tettek, mintha valamelyik tárgy megszerzése nagyon fontos lenne, pedig az nem is kellett, csak az értékét akarták felverni. Ez már emberi viselkedés, ugye? Majd, amikor robotokkal kötünk üzletet, nem leszünk könnyű helyzetben, hiszen ők sokkal gyorsabban elemeznek, sokkal több lehetőséget tudnak elemezni, és se fizikailag, se mentálisan nem fáradnak el.

Most már tudjuk, hogy miképpen tanul a mesterségesen intelligens gép vagy robot, és közben arra is láttunk példákat, hogy milyen munkakörökben és milyen tevékenységekben helyettesíthetik az embert. Egyelőre (a technika mai szintje mellett) viszonylag kevés olyan foglalkozás van, amiben teljesen kiváltható az ember robottal, de a munkahelyek többségét érintheti valamilyen mértékben.

Folytatás: Mi a feladat?

(A cikkben jelentősen támaszkodtam a McKinsey Global Institute, A future that works: Automation, employment, and productivity című 2017. januári tanulmányára).

 

Megbízható?

Hol találjuk meg, és honnan tudjuk, hogy megbízható? A válasz: a közösség!

Search iconHa információra van szükségünk, majdnem mindig az internethez fordulunk – ott minden megvan, ami csak kell. Egy egyszerű keresés – hipp-hopp, előttünk is van egy csomó válasz. Egyik jobb, mint a másik! Honnan tudjuk, hogy igazat mondanak-e? Ez egy nagyon fontos kérdés, mert az online keresés lett mostanra a leginkább megbízhatónak gondolt forrása az információnak.

Most trusted sources of general news and informationEgy tavaly novemberi nemzetközi felmérés szerint a válaszadók 64%-a számára voltak a keresők megbízhatóak (ez 1 százalékpontos növekedés az előző évhez képest). A közösségi források (pl. Facebook) és a cégek saját oldalai is megközelítették tavalyra az 50%-ot (mindkét esetben 3 százalékpontos volt az emelkedés). Ezek jó forrásai az információnak, de sajnos sok az ocsú a mag között. Hogyan választjuk szét őket?

Nemrégiben Lenkei dr. nagyon jól összefoglalta, hogy mire kell figyelni, hogyan döntsük el, hogy elhihetjük-e, amit olvasunk (akár online, akár papíron). Orvos lévén, ő elsősorban az egészség és az orvoslás irányából közelíti meg a kérdést, de általában is megfontolásra érdemesek a szempontjai, amik között a tudományos megközelítés alapjait is leírja:

  • A hitelességhez ellenőrizhető források, pontos hivatkozások kellenek.
  • Tudjunk utánajárni minden információnak.
  • Álljanak mögötte bizonyított eredmények.

Nem könnyű feladat a laikusnak, hogy mindezeknek utánajárjon. Ha vannak is hivatkozások, honnan tudjuk, hogy azok valóban hitelesen támasztják alá az állításokat? Minden szakmában vannak ellentétes vélemények és viták. Hogyan döntöm el, hogy kinek van igaza? Nem tudjuk a tudomány eredményeit magunk ellenőrizni, sok mindent el kell fogadnunk igaznak. Az a baj ezzel, hogy a tudomány története is tele van tévedésekkel, amikben sokáig hittek a tudósok. Ha a komoly tudósok sem vették észre a hibát, mi hogyan szúrnánk ki? Ezek a kétségek szülik a mindenben kételkedő, szkeptikus hozzáállást. Sok embernek már az is elég a kételkedéshez az, hogy valamit a „hivatalos” tudomány állít. Figyelembe véve, hogy hányszor dőltek már meg elfogadott tudományos állítások, nem is igazán lehet hibáztatni őket.

Én még azt is hozzá szoktam tenni, hogy vajon miért írta a szerző azt, amit írt. Mi a célja az írásának? Mit akar elérni vele?

  • Meg akarja osztani a tudását, hogy mindenkinek jobb legyen az élete?
  • Befolyásolni akar minket, hogy megvegyünk (vagy ne vegyünk meg) valamit?
  • Sok kedvelést (like, +1) akar begyűjteni?
  • Nagy forgalmat akar generálni a weblapjának (hogy nagy legyen a hirdetési bevétele)?

Ezt az utóbbit általában könnyű felismerni. Ezt csinálják a mindenről szóló oldalak, ahol fű, fa, virág, tücsök, bogár is szóba kerül, általában hangzatos címek alatt és figyelemfelkeltő képek kíséretében. Ők nem válogatnak, megosztanak mindent, ami olvasót hozhat – akár igaz, akár nem. A kíváncsiságunk mellett az együttérzésünkre is számítanak, amikor segítségre szoruló emberekről és állatokról szóló (ál)hírekkel bombáznak. A „mindent bele” mellett még arról is megismerhetjük őket, hogy maguk nem hoznak létre semmi újat, csak gyűjtögetnek. (Félreértés ne essék, a gyűjtögetés is jó dolog. Aki egy-egy témában begyűjti az információkat, kiválogatja és megosztja az arra érdemeseket, hasznos munkát végez. Ez komoly segítséget jelent azoknak, akik megbízható információt keresnek.)

Hasonlóan működnek a lájkvadászok is. Ők is megosztanak mindenfélét, ha kell, ha nem – csak érdekes legyen a címe vagy a fénykép. Nem azokra gondolok most, akik minden pillanatban megosztják, hogy hol vannak, mit esznek, mit isznak, minek örülnek – ők nem üzleti céllal teszik ezt, csak exhibicionisták. Azokra gondolok, akiknek üzleti Facebook-oldaluk van, és oda akarnak minél több látogatót csalogatni ezekkel a megosztásokkal. Ezzel nincs baj, ha valódi és releváns az, amit megosztanak. Azokkal van bajom, akik mindenféle szemetet osztogatnak. A csúcson azok vannak, akik a vonzó kép vagy videó megmutatása előtt kérnek egy lájkot…

Mindkét előbbi csoportnak óriási olvasottsága van, és jelentős a felelősségük a félrevezető információk terjesztésében! Mi tehetünk velük? Tegyünk egyáltalán valamit?

Folytatom a fenti listámat. Azok jönnek, akik rá akarnak venni minket valamire. Ők azok, akik tényeket raknak elénk, hihető köntösbe csomagolják azokat, körítik a „brit tudósok” és az „amerikai kutatók” állítólagos eredményeire való hivatkozással. Miről lehet felismerni őket? Itt jön a Lenkei dr. által említett tudományos ellenőrzés. Vannak ellenőrizhető hivatkozások? Honnan származik az információ: bulvárlap vagy tudományos folyóirat a forrás. (Itt sincs egyszerű dolga az embernek, mert hangzatos nevek mögött is lehetnek értéktelen irományok. Ha csak az ismert, komoly tudományos publikációknak hiszünk, akkor nagy csapdába nem sétálunk bele, de sokáig kell várnunk, mert azokon a helyeken 5-10-15 év kutatásai és azok alapos ellenőrzése után jelennek csak meg az állítások.) Ezt az űrt jól ki tudják tölteni a szenzációs „eredményeket” közlő oldalak.

Miért lehet azokban is kételkedni, akik hozzáértők, akik kellő tapasztalat birtokában osztják meg az ismereteiket, a tudásukat? Az szokott a „gyanú” lenni, hogy el akarnak adni valamit, pénzt akarnak keresni. Azért mondják azt valamiről, hogy jó, mert el akarják adni nekünk. Ez sokszor így is van, hiszen az ember általában abból akar megélni, amihez ért. Jó esetben arról is ír, amihez ért – így összeér a kör: arról ír, amiből meg akar élni. Baj ez? Szerintem nem baj, de megértem azt is, akinek a szemében csökken a hitelessége annak, aki a saját termékének a hasznosságát támasztja alá tudományos érvekkel. Akkor már nem „független”. Megjegyezném, hogy igazán független hozzáértő alig van. Az ért valamihez alaposan, aki azzal foglalkozik (és meg is szeretne élni belőle).

Valóban el tudjuk végezni az olvasott dolgok alapos ellenőrzését? El tudjuk dönteni, hogy mi igaz és mi nem?

Millennials' trust in various forms of mediaHa nem tudjuk elvégezni az alapos tudományos ellenőrzést, akkor milyen alapon döntjük el, hogy melyik hírt hisszük el és melyiket nem? Itt játszik szerepet az, hogy barátunk vagy ismerősünk osztja meg a hírt. A korábban említett felmérésből az is kiderült, hogy a család és a barátok számítanak a legmegbízhatóbb információforrásnak (72%), őket a tudósok követik (70%). Hasonló eredményre jutottak az Y generáció körében végzett felmérésben: a termékekkel és márkákkal kapcsolatban leginkább a barátok és a család véleményét fogadják el (74%).

Kedves Olvasó! Számodra mennyire számítanak hiteles információforrásnak a barátok? Hogy viszonyulnak a többi forráshoz?

Minél többen és hozzánk minél közelebbi emberek adják a nevüket egy hírhez, annál hitelesebbé válik az számunkra. Ha még azt is tudjuk, hogy az illető ért ahhoz a témához, szakértő benne, akkor teljesen hitelessé válik a szöveg. Ez akkor is így van, ha nem ő írta, csak azzal tette hitelessé, hogy hozzászólt vagy megosztotta.

Itt jön a közösség szerepe; azon belül is a munkahelyi, a cégen belüli tudásmegosztás rendelkezik legjobban azzal a sajátossággal, hogy elég sokat tudunk a tagokról. Ismerjük a szakmai múltjukat, tudjuk, hogy mivel foglalkoznak, mihez értenek. Ebben a környezetben van igazán értéke a megosztott információnak, tudásnak, hiszen tudjuk, hogy átment már hozzáértők szűrőjén mielőtt elénk került. Sőt, a megosztás után is kialakulnak viták, jönnek a hozzászólások. Így elég biztosak lehetünk az információ minőségében.

Érdemes a cég egész közösségét bevonni az információ és a tudás házon belüli kezelésébe és megosztásába, hiszen a közösség maga tudja a legteljesebben és legjobban végezni ezt a tevékenységet. Hogyan vehetünk rá minél több embert erre? Adjunk nekik könnyen kezelhető, a már jól ismert közösségi rendszerekre hasonlító, a beszélgetéseket és vitákat is segítő eszközt!

Mennyire tudunk a munkahelyi közösségre támaszkodni a tudás és az információ megtalálásában? Mennyire bízhatunk meg a kollégákban, hogy pontos és teljes az, amit megosztanak?

Záporozik az innováció! Csak kapkodjuk a fejünket…

Mit kapunk a felhőből? Esőt, havat? Megtermékenyítő új ötleteket? Innovációt?

snow-crystals-cloudA CIO Hungary konferencia („Behálózva”) kapcsán írtam a múlt héten, és mára is maradt még írnivalóm. A problémák és a kiszolgáltatottságok jutnak sokszor eszünkbe a felhőről és a behálózottságról – de ne ragadjunk le itt!

Sokkal több van a felhőben: nagyon gyakran innovációt hoz, olyan innovációt, amit másképp nem kaphatnánk meg. Rengeteg ember, rengeteg kisebb-nagyobb (főleg kisebb) cég talál ki nagyszerű dolgokat minden nap. Ezek egy része tényleg nagyszerű, és óriási változásokat képes okozni. Nem is vesszük észre, hogy mennyi mindent használunk, ami ma már természetes, de néhány évvel ezelőtt még csak nem is gondoltunk rá.

A mindennapi életünkben okozott változásokra az előző írásomban hoztam néhány példát (email, naptár, dokumentumok, táblázatok, navigáció, tömegközlekedés tervezése), és biztos vagyok benne, hogy még sok van belőlük.

Mit hagytam ki a fontos dolgok közül? Mi lényeges még a számodra, Kedves Olvasó?

Mi a helyzet vállalati körben? Ahogy az egyik kerekasztal-beszélgetésben is hallottuk, az innováció nagy része a felhőből jön a cégek számára is. Miért? Egyszerűen azért, mert jobbára ott keletkezik, ott jelenik meg. Szinte minden újdonság a felhőben kezdi az életét mostanában.

Hogyan kavart fel mindent a felhő a cégek életében?  Az innovatív, feltörekvő vállalkozásoknak a felhő nélkül alig lenne esélyük, így viszont sokszor nagyot durran az új ötletük, és megzavarja a nagyok által fenntartott langyos állóvizet. Sok ilyen példa van. A nagy rendszerek területén talán a salesforce.com az egyik legjelentősebb. Ez a cég teljesen új alapokra helyezte az ügyfélkapcsolati (CRM) rendszereket, amikor létrehozta a sajátját mint szolgáltatást (felhőben, helyi telepítés lehetősége nélkül). Most már ez is nagy cég, a szolgáltatása lényegesen több lett, mint CRM, és a korábbi nagyok rohanva követik a példáját a saját felhőjükkel.

Igazi nagy durranás lett Zuckerberg ötlete, ami kicsinek és zártnak indult 2004-ben, de a 2006-os nyilvános bevezetés után száguldó növekedésnek indult. Alaposan megváltoztatta az internethez való viszonyunkat, és a közösségi együttműködés korábban sose látott lehetőségeit hozta létre. Elsőre nem is látszott, hogy mekkora lesz ez a változás… Az a téma, amiről több mint egy éve írok, valójában a Facebook alapján indult. Ugyan a cégen belüli közösségi együttműködés és tudásmegosztás technikailag nem Facebook, a kiindulási pont mégis az volt, és a működése ma is sok tekintetben hasonló (szokás „céges Facebook” néven emlegetni, de ezzel én nem értek egyet, mert ahhoz túl sok a különbség a kettő között).

Egy nagyon fontos közös jellemzője a nyilvános és a cégen belüli közösségi rendszereknek az, hogy olyan emberektől kapunk információt és tanácsot, akikben megbízunk, mert ismerjük őket. Mennyire különbözik ez attól, amikor névtelen és arctalan, vagy ismeretlen tudományos hátterű forrásokból származó „okosság” ömlik ránk mindenhonnan!

Mi itt a lényeg? A barátunkról vagy a kollégánkról tudjuk, hogy mit tanult, mivel foglalkozik, mihez ért, miben van személyes tapasztalata. Ha tőle kapunk információt, ő oszt meg velünk valamit, akkor bízhatunk abban, hogy ő elolvasta, megértette, korrektnek találta a dolgot. Ez egész más, mint a mindenhez értő, mindent egyben tartalmazó, mindentudó blogok, ahol az élet és a tudományok minden területéről kapunk okosságot, de fogalmunk sincs az információ forrásáról, és nem tudjuk, hogy van-e bármilyen szakértelme az írójának. Az ilyen névtelen, arctalan, mindenhez értő szerzők számomra gyanúsak. Nagyszerű kijelentéseket tesznek, de nem jelölik meg a forrást, nem lehet tudni, hogy valójában kitől származik az információ, van-e bármilyen valóságalapja. (Azt ne tekintsük valóságalapnak, hogy „kutatók megállapították”! Ennél konkrétabb kell.)

Amikor ismert körben, cégen belül vagy ismerősök között zajlik a kommunikáció, tudjuk, mire számíthatunk. Természetesen ott sem veszek készpénznek mindent, sőt vannak olyan ismerőseim, akikről tudom, hogy kritikátlanul osztanak meg mindent – az ő megosztásaikat már figyelmen kívül hagyom.

Mindezekről a dolgokról nem is elmélkedhetnék most, ha nem indult volna útjára a Facebook 8-9 évvel ezelőtt. A Facebook se létezhetne a számítástechnikai felhő nélkül.

A cégen belüli közösségi együttműködés esetében is a felhő a szokásos és természetes közeg. Miért? Több oka is lehet ennek. Az egyik az, hogy sokszor az informatikusok nélkül születik meg a döntés a kipróbálásáról, esetleg a használatáról is. Ezt úgy lehet egyszerűen megtenni, ha nem kell semmit se telepíteni, hanem elég egy böngésző is a használatához.

Fontosabb oka is van ennek, és ez éppen az innováció, a folyamatos innováció. Az online együttműködés új, modern, gyorsan változó terület. Szinte minden héten vagy hónapban támad egy nagyszerű új ötletük a fejlesztőknek. Hogy jutnának el ezek gyorsan a kipróbálásig és a bevezetésig, ha az ezt használó vállalatok szerverein kellene frissíteni a szoftvert? Mennyi idő kellene a kipróbáláshoz? Jó esetben hónapok telnének el, mire érdemleges számú felhasználóhoz eljutna az új változat. A mai dinamikus (agilis) világban néhány héten belül akarjuk már tudni, hogy jó volt-e az ötlet, maradhat-e az új változat, vagy javítani kell rajta, esetleg megy a kukába. Nincsenek erre hosszú hónapok!

Szóval, bejön a felhő, hozza az innovatív szolgáltatásokat – vagy jönnek az új, innovatív szolgáltatások, és mellékesen a felhőt is hozzák magukkal. Akár így nézzük, akár úgy, mindenképpen az történik, hogy újfajta szolgáltatás (pl., a belső közösségi együttműködés) és újfajta technológia jelenik meg a jól megtervezett, szépen összerakott, integrált vállalati rendszer mellett. Ez így elsőre nem is tűnik problémának, de hamarosan kiderül, hogy kellenek a kapcsolatok a belső rendszerekhez. Mihez? Elsőre a címtár, a dolgozók neve és néhány alapadata jut eszünkbe, meg a bejelentkezési jogok (hiszen nem akarjuk ezt külön, manuálisan kezelni). Hopp, mindjárt az is jó lenne, ha néhány egyéb információ (munkakör, beosztás, osztály, mióta dolgozik nálunk, milyen projektekben vett részt, milyen képzettsége van, és még sok hasonló) is automatikusan bekerülne a profiljába, hiszen az ilyen adatok hasznosak egy közösségi rendszerben. Mindjárt borul is az az egyszerű képlet, hogy ez egy új, független, a régi belső dolgokhoz nem kapcsolódó szolgáltatás! Mégis jobb lett volna az IT-osztályt az elején bevonni, de még most sem késő – legfeljebb egy kicsit zökkenősebb lesz az integrálás (amiről a múlt héten is megírtam – Braun Péter bevezető előadására hivatkozva –, hogy mindig alábecsüljük a bonyolultságát és a költségeit). Lehet, hogy nem is olyan nagy baj, hogy nem látunk minden nehézséget előre! Sok dolog elakadna még az indulás előtt, ha az összes bonyodalom előttünk lebegne…

Mit gondolsz erről Kedves Olvasó? Meg tudunk mindent előre tervezni? Akarunk minden integrációs feladatot előre látni, vagy jöhetnek a meglepetések?

Folytatás…

Internet a klubban 

imageMit kezdünk az internettel? Mire jó az nekünk? Kinek jó az bármire is? Vesztegetjük az időnket vagy hasznosan töltjük el?

Ezekkel a kérdésekkel kezdődött a beszélgetés a klubban hétfőn. Nem voltunk sokan, tizenvalahányan ültünk az asztal körül. A balatonakarattyai nyugdíjasklub hívott meg, hogy beszéljek nekik valamiről. Megkérdeztem, hogy mi érdekelné őket, de azt mondta a klub vezetője, hogy őket minden érdekli. Így azután az internet, a fiatalok és az idősebbek viszonyát választottam. Nem volt rossz választás, hamar kialakult a jó beszélgetés. 

Itt a Facebook. Mit kezdünk vele? Jó dolog vagy káros? Mire való?

  • Aranyos cicák, elveszett és megtalált kutyák képeivel van tele. Most jönnek már a nyuszik is…
  • Képek a gyerekekről, unokákról, mindenkiről, aki számít és fontos.
  • Hol vagyunk, hol voltunk, mit ettünk, mit láttunk? 

Sok okosságot osztanak meg az emberek. Ezekről elég nehéz tudni, hogy valóban okosságok vagy tévedések vagy éppen szándékosan félre akarnak vezetni minket. Ilyenkor segíthet a józan ész, de ez sem olyan egyszerű. Ha valamit sokszor, sok forrásból hallunk, előbb-utóbb beivódik a tudatunkba, kezdjük természetesnek tekinteni, már nem is töprengünk el rajta.

Kevesen használják a Facebookot a klub tagjai közül, de általában nem ismeretlen nekik az internet, az email és egyebek, pl., a Skype. 

Mennyire megbízható az, amit „a neten” találunk? Mi minden jelenik ott meg?

  • Sok ember osztja meg komoly tudását, amit sok tanulással, kutatással és munkával szerzett. Legyünk ezért hálásak nekik, és becsüljük meg őket!
  • Találkozunk rengeteg jó szándékú emberrel, akik lelkesen megosztják, amit valahol találtak. Ők sokat segítenek abban, hogy eljussanak hozzánk az érdekes és fontos dolgok.
  • Jó lehetőséget ad az internet népszerűsége azoknak is, akik szándékosan elferdített vagy hamis információt és híreket, óriási szenzációkat tesznek közzé. Sokszor vírusként terjednek az ilyenek, és nem nagyon tudjuk megkülönböztetni őket a valódi, értékes információtól.
  • Sokszor látjuk azt is, hogy a látogatottság, a forgalom növelése érdekében másolnak érdeklődésre számot tartó szövegeket a saját lapjukra emberek és szervezetek. Ezzel jó sok keresési találatot érnek el, és a náluk hirdetőktől több bevételre tesznek szert. Ilyenkor teljesen mindegy, hogy érték vagy szemét, amit megtalálunk – a lényeg a keresési találatok száma. 

Nem csak a Facebookon, hanem lényegében mindenütt az interneten hatni akarnak ránk, befolyásolni akarják a véleményünket, és azt, hogy mit tekintünk hitelesnek és valóságosnak. 

Hogy igazodunk el ebben a dzsungelban? Hogy választjuk szét a magot az ocsútól? Felmérések szerint nagyrészt a rokonaink és ismerőseink véleményére támaszkodunk – és ezzel sok esetben „vak vezet világtalant”. Hányszor bosszankodik egy szakember, tudós kutató, amikor az ő tudáson alapuló véleményét felülírja „a net” szava… Ismerjük ezt az érzést? Hasonlít a kereskedő érzésére, aki alaposan bemutatja az áruját, megválaszol minden kérdést, de a vevőjelölt még egy kicsit gondolkozni akar. Közben megbeszéli a sógorával vagy a lányával, aki ugyan nem ért a dologhoz, de határozott véleménye van, és le is beszéli a vásárlásról.

A tévék ebben még mindig sokkal eredményesebbek, mert több emberhez jutnak el, és az egyszerre érkező képi- és hanghatás nagyon erős. A fiatalok esetében ez kevésbé működik, mert sok fiatal alig néz tévét, ők az internetről letöltött filmeket nézik, és főleg a YouTube videókat. 

Őket nem a tévén keresztül lehet megszólítani és befolyásolni, hanem az interneten. Ez sem olyan egyszerű dolog, mert ők főleg a kortársaikkal vannak kapcsolatban, és az ő véleményük számít nekik a legtöbbet. 

Mit jelent mindez a tanárnak, a szülőnek és a nagyszülőnek? A diákok hatalmas mennyiségű információhoz tudnak pillanatok alatt hozzájutni – bármikor. Ez az információ ellentétes is lehet azzal, amit a felnőtt éppen mond – és akár igaz is lehet. Hogy van ez? Butaságot mondunk? Nem feltétlenül – csak éppen nem ismerjük a legújabb kutatási eredményeket. Akármennyire is igyekszik valaki követni minden újdonságot, a helyzete „reménytelen”. Sose lehet minden friss felfedezésnek a birtokában. Ez régen is probléma volt, sose lehetett senki se minden tudás birtokosa (van saját emlékem tanárral kapcsolatban általános iskolás koromból is), és akkor is okosan kellett ezt a helyzetet kezelni. 

A nagyszülők tekintélye még mindig megvan sok témában, de azt elfogadják, hogy nem egyszer kapják meg az unokától, hogy “ehhez te nem értesz”. 

Hogy van ez most a „Z generáció” esetében? Nagyon oda kell figyelnie a felnőttnek a hitelessége megőrzésére.

  • Több az információ és gyorsabban jutnak hozzá a fiatalok.
  • Sok a félrevezető, téves vagy pontatlan információ.
  • Gyorsan terjednek az új felfedezések, kutatási eredmények (sokszor még a tudományos igazolás előtt tényként, szenzációként jelennek meg).
  • Igényesebbek a felnőttel szemben, és kevésbé tisztelik a hivatalos tekintélyt.

Mit tehetünk? A cenzúra nem működik, nem lehet elzárni őket az internettől. Nem tudnak nélküle tanulni, kapcsolatot tartani a barátaikkal. Ez az életterük. Fordítsuk ezt hasznunkra, a nevelés, oktatás hasznára (pedagógusként és szülőként, nagyszülőként is)!

Régebben tudtuk befolyásolni, hogy milyen könyveket és újságokat olvas a gyerekünk – egy darabig működött a tiltás, a negatív befolyásolás is. Ma jobbára csak a pozitív befolyásolás működik. Ha hitelesek vagyunk, akkor – valamennyire – követnek minket.

Hogy segíthetünk?

  • Keressük meg azokat a helyeket, ahol hasznos és értelmes, az értékítéletünk szerint jó dolgok vannak, és ezeket mutassuk meg nekik.
  • Üljünk melléjük, hívjuk oda őket, amikor találunk valamit, küldjük el a linket.
  • Ismerjük meg azokat a helyeket, ahol ők és az ismerőseik, kortársaik a buta és káros tartalmat találják.
  • Ha butaságokat osztanak meg vagy olyasmit mondanak, ami ellentétes az értékrendünkkel, magyarázzuk el, hogy miért nem igaz, miért rossz az. 

A cél a nevelés és a tanítás. Ehhez benne kell lennünk a számukra elfogadott, tekintéllyel rendelkező emberek körében. Példákon keresztül meg tudjuk mutatni, hogy miről ismerszik meg a megbízhatatlan tartalom. Egyre biztosabban mozognak majd ebben a térben, egyre kevesebb segítségre lesz szükségük. Az a célunk, hogy gondolkozó, a világban magukat kiismerő, önálló döntést hozni tudó embereket neveljünk.

Hogy fogja kezelni az ifjú ember a konfliktusokat? Kinek hisz? Hogy különbözteti meg az igazat a hamistól? 

Sok esetben magunk sem tudjuk ezt biztosan, de mi tudunk támaszkodni a sok évtizedes élettapasztalatunkra – annyi “igazságot” láttunk már felbukkanni és elsüllyedni. Ezt, természetesen, nem tudjuk tölcséren át a gyerekek fejébe tölteni, de megoszthatjuk velük. Hoppá, itt a “megosztás” szó! Igen, valóban, akár az online közösségi tereket is használhatjuk! Szerintem az idősebb is részt vehet az ifjakkal együtt az ottani életben. Sőt, igyekezzen is részt venni benne! Sok pedagógus és szülő meg is teszi. Megtanulta az ottani élet szabályait, és okosan tudja orientálni a diákjait és a gyerekeit. 

Vajon a szülők és a nagyszülők tudják egyáltalán, hogy mi történik, mit beszélnek meg a Facebookon a fiatalok? Már az is kérdés, hogy egyformán működnek-e a fiatalok. Mekkora a különbség közöttük életkor szerint? A 15 és a 20 éves viselkedése mennyire hasonlít egymásra? Mekkora a különbség az iskolások és a dolgozók között? 

Hogy tudnak a szülők és a nagyszülők részt venni a fiatalok online életében? Egyáltalán: részt kell venniük? Nem ciki az a gyereknek, ha az anyja hozzászól a Facebook-bejegyzéséhez? Az olyan, mintha a barátaival való beszélgetésbe szólna bele. Vannak ám ebből konfliktusok! Nehéz csendben a háttérben maradni, ha valami olyat tapasztalunk, amibe úgy gondoljuk, hogy bele kell szólnunk. Az persze kérdés, hogy valóban bele kell-e szólnunk… 

Ha nem bízik meg bennünk a gyerek, akkor megoldja, hogy a szülők és a nagyszülők ne lássák az írásait, lesz két Facebook profilja, vagy talál más megoldást. Meg kell találnunk az arany középutat. Szerintem nem érdemes mereven elzárkózni a gyerekek életének ettől a részétől! Ez is része az életnek, ezen a területen is hasznos, ha a felnőttek tudnak tanácsot adni, segíteni, nevelni.

Példákon keresztül meg tudjuk mutatni, hogy miről ismerszik meg a megbízhatatlan tartalom. Egyre biztosabban mozognak majd ebben a térben, egyre kevesebb segítségre lesz szükségük. Az a célunk, hogy gondolkozó, a világban magukat kiismerő, önálló döntést hozni tudó embereket neveljünk. Az ember nem így születik. A hagyományos nevelés éppen azon alapszik, hogy a gyerek elfogadja a normáinkat, követ minket, átveszi a gondolkodásunkat. Az emberiség évezredes tudásának továbbadása csak a tekintély elfogadása révén lehetséges – nem ismételheti meg minden egyes ember az összes tudományos kísérletet, nem végezheti el az összes megfigyelést és számítást. Ez az elfogadás és bizalom sokáig megmarad, néha túlságosan sokáig marad kritikátlan, különösen „a neten” megjelenő, és a barátok által lájkolt vagy megosztott dolgokkal kapcsolatban. Nevelőként az lehet a célunk, hogy mi is benne legyünk a tekintéllyel rendelkező, elfogadott körben.

Ehhez szükség van nyílt gondolkodásmódra és el kell viselni az ostobaság megnyilvánulásait – közte a tudatlanok támadásait is. Azok okos kezelésével lehet a tekintélyünket megalapozni  🙂

Azt gondolom, hogy van még egy nehéz feladatunk: el kell olvasni olyan szövegeket is, amikről tapasztalatból, ösztönösen tudjuk, hogy nem érdemes. Miért vesztegessük ilyesmire az időnket? Hiszen, tudjuk, hogy ostobaság.  Meg is mondhatjuk rögtön, és annyi!

Ha azt várjuk az emberektől, hogy maguk tudjanak okos döntéseket hozni, akkor nem a végeredményt, hanem az oda vezető utat kell megmutatnunk. Erről szól a tanítás és a nevelés. Néha strapás és bosszantó a butaságokkal foglalkozni, és nem is mindig sikerül ezt abszolút türelmesen tenni, de próbálkozni érdemes.

Hol a határ? Meddig megyek el abban, hogy elolvassak dolgokat csak azért, hogy alaposan megindokolt véleményem legyen róluk? Nem tudom, nincs biztos határvonalam. Az élet rövid, mindent nem olvashatok el. Változik ez a határ, függ sok mindentől (elfoglaltság, munka, hangulat), és a reakcióm sem mindig ugyanaz: néha csak legyintek egyet, máskor elmondom, leírom a véleményemet (finomabban vagy karcosabban). Ha segíteni akarok másoknak a tájékozódásban, olyan dolgoknak is utánajárok, amiket egyébként hagynék a csudába.

Kinek hol a határ, Kedves Olvasó? Utánajárnak annak, hogy honnan tanul a gyerek, az unoka az interneten? Ki tud erről beszélgetni vele?

Nem is olyan egyszerű ez! Meg kell találnunk az egyensúlyt, vigyáznunk kell, mert a kellőképpen alá nem támasztott kijelentések visszaütnek! Ismerjük a csakazértis jelenséget? Mindannyiunkban jelen van, de a fiatalokban erősebben. Hitelesen és számukra is elfogadhatóan kell megmutatnunk, hogy mi a hiba vagy tévedés egy-egy okosságban, amit olvastak. Ex cathedra kijelentések helyett rá kell szánnunk az időt és energiát, elemeznünk kell az állításokat, utána kell néznünk a hivatkozásoknak, a forrásoknak. Kinek van erre ideje??? Akárhogy is, ha nevelni, oktatni akarunk, meg kell találnunk a módját!

A tagadás nem annyira eredményes, mint az igenlés. (Ld.: Mario és a varázsló.) A rosszal és a veszélyessel a jót és a hasznosat kell szembeállítanunk. Aktívan vezessük el azokra a helyekre, ahol hasznos és értékes tartalmat talál. A bulvár és a szemét ebben az esetben is el fogja érni, de tud majd különbséget tenni. 

Persze, nem csak az internet nyújt érdekes és vonzó lehetőségeket. Hagyományos időtöltések is vannak (olvasás, mese, zene, diafilm, diótörés, főzés, beszélgetés, kirándulás, …) Meg kell találnunk, hogyan tudjuk elcsábítani a gyerekeket. Azt hiszem, hogy kicsi korban kell felépíteni ezt a kapcsolatot. Persze lazulni fog, de biztos megmarad…

Élveztem a beszélgetést, és úgy láttam, a klub tagjai is. Úgy látom, hogy nyitott, érdeklődő emberek. Sok mindent csinálnak együtt, szépítik, rendezik a környezetünket, minden évben újabb helyekre ültetnek virágokat, és szorgalmasan locsolják és gondozzák őket. Rendszeresen összeszedik a szemetet (ami nem elsősorban ez eldobált sörösdoboz és csokipapír, hanem teherautónyi mennyiségben odahordott mindenféle is). Járnak kirándulni és színházba, meghívnak embereket a mostanihoz hasonló beszélgetésekre. A tipikus “nagymamás” tevékenységek se maradnak el, most éppen az óvodásoknak készítenek húsvéti ajándékokat. Az általuk sütött finomságok nélkül nincs Akarattyán se civil, se hivatalos esemény, ünnepség. Ez a klub az egyik nagyon fontos civil szervezet a faluban, örülök, hogy van! 

Szívesen megyek majd ismét a klubba!

Kié a “social business” és a “céges Facebook”?

Ma érdemes belefogni a cégen belüli online együttműködés felépítésébe – mielőtt a versenytársak elhúznak mellettünk!

Team, work, networkMajdnem egy hónapja tettem félre elolvasandóként azt a tanulmányt, amihez a mai írásom kapcsolódik. Miért akartam elolvasni? Érdekelt, hogy a Deloitte és a Facebook együtt mit hoz ki a „social business” témából. Az triviális, hogy a Facebook ezzel foglalkozik, de a Deloitte nem arról ismert, hogy az online közösségi rendszerekkel foglalkozna. Éppenséggel akár ismert is lehetne ebből a szempontból, hiszen már 2011 óta intenzív és hivatalos (a legfelső vezetők által erősen támogatott) rendszerük van belső használatra. Azok a példák, amiket a cégen belüli közösségi együttműködés területéről az írásaimban hoztam, majdnem mind onnan származnak. De ettől még nem ragadtam volna billentyűzetet a cikket olvasván…

Nem szeretem a „social business” kifejezést, mert a „social” egyből elviszi a gondolkodást, és sok főnöknek rögtön az jut róla eszébe, hogy jól elfecsegik a dolgozók az időt. A vevők számára valóban laza és részben haszontalan, részben talán hasznos időtöltés a Facebookon és hasonló helyeken eltöltött idő, de a cégeknek komolyan kell venniük – nekik ez nem laza időtöltés, hanem keményen üzlet.  Az előbb említett 12 oldalas tanulmány éppen azzal kezdi, hogy a „social marketing” kifejezés eltüntetését javasolja a cég szótárából – helyette a „digital channels” használandó. Azt állítja, hogy önmagában ez a változtatás előrelépést jelentene egy cég számára.

A napokban beszélgettem valakivel a cégen belüli közösségi együttműködésről, és rögtön vágta, hogy „céges Facebook”. Ugyan el tudtam magyarázni neki, hogy nem pont erről van szó, hiszen sokkal többféle cél és lehetőség áll rendelkezésünkre, de valószínűleg mindenki megmarad ennél vagy valamilyen hasonló elnevezésnél az egyszerűség kedvéért. Ahogy a tanulmány is mondja, az elnevezés sokat számít. Ha „céges Facebookként” jelenik meg a szemünkben ez a belső rendszer, akkor rögtön tudjuk, hogy a marketing osztály felelősségi körébe tartozik. Ez nagy tévedés lenne! Annyi igaz lehet, hogy a marketingesek munkájának része az emberekkel való kommunikáció, és értenek is hozzá, de mégis rossz helyen lenne náluk ez a kezdeményezés. A három héttel ezelőtti írásomban említett cikk is abból indul ki, hogy a „social media” csak egy eszköz, ezért nem lehetnek azzal kapcsolatos céljaink. A mai Deloitte tanulmány is azt javasolja, hogy a cégen belül ne egyetlen ember vagy egyetlen csapat feladata legyen ezeknek a csatornáknak a kezelése. Ehelyett mindenki és minden csapat, aki a vevőkkel és a megcélzott vevőkörrel foglalkozik, legyen benne aktív, legyenek minden területen célok, mérhető célok. Ebben az esetben nem az oldalak és a bejegyzések kedveléseit fogják mérni (ami mostanában elég tipikus), hanem valódi üzleti mérőszámokat használnak majd az ezeken a csatornákon folyó munka eredményeinek a mérésére.

Az előbb említett beszélgetésben is felmerült a kérdés, hogy melyik osztályhoz tartozik a cégen belüli online együttműködés. Erre az a válaszom, hogy egyikhez sem, hanem mindegyikhez. Ez arról szól, hogy emberek együtt dolgoznak, együtt hoznak létre eredményeket, együtt találnak ki új és jobban működő megoldásokat, új termékeket és szolgáltatásokat. Éppen abban tér el a korábban létezett megoldásoktól, hogy a cég minden részlegét és szintjét képes áthatni.

Az első számú vezetővel kezdve minden vezetőnek megvan ebben a szerepe és a felelőssége – és a saját maga számára keletkező haszna is. Decemberben írtam erről kétszer is: „Emberi munkahely és technológia. Van közük egymáshoz?” és „A főnök már megint olvasott valamit” címmel. Ha létrehoztuk a belső együttműködést, akkor nem állják a munka útját mindenféle határok: osztályok, vezetői szintek határai. Azt érezhetjük, hogy mindenki együtt dolgozik, mindenki részt vesz a cég életének alakításában. A vezetői szinteken nem akad el az információ (se lentről fel, se fentről lefelé). Egy-egy jó kérdés, javaslat, gondolat azonnal megvalósítható és azonnali elismerésben részesül, mind a kollégák, mind a vezetők (nem csak a közvetlen vezető) részéről. Persze ott kezdődik az egész, hogy legyen néhány ember, akinek igénye van erre, és a vezetők ne csak eltűrjék vagy támogassák, hanem részt is vegyenek benne – hiszen nekik termeli a legnagyobb értéket.

Az a lényeg, hogy ezeket az új lehetőségeket be kell építeni az üzleti folyamatainkba. A Deloitte tanulmány is arra a következtetésre jut, hogy mindenhol az egész szervezetben kell történnie a „digitális csatornák” használatának. Most olvastam egy Forbes cikket a PwC legfrissebb (USA-beli) vezérigazgatói felméréséről. A válaszadók a vevőkkel való „közösségi” kapcsolatokat kiemelkedően fontosnak mondták, és a „socially enabled business processes” kifejezést is használták, ami megint arra utal, hogy az üzleti folyamatok széles körébe kell beépíteni ezeket a módszereket és technológiákat.

Mi ebből a tanulság nekünk, itt Magyarországon? Még nem késtünk le semmiről, még a világ vezető vállalatai is az útjuk elején járnak. Ugyanakkor a tudás és a technológia már mindenki számára elérhető – a kicsi és a nagy cégnek is. Aki előbb lép, az előbb élvezi az eredményeket, és az előbb elért eredmények lehetőséget adnak a versenytársak megelőzésére is. Nem csak nincs késő, de már túl korán sincs: akármelyik korosztályt is nézzük, mindenhol találunk sok embert, akiknek teljesen természetes a technológia és maga az online együttműködés is. Nem fenyeget az a veszély, hogy idő előtt fognánk bele, mielőtt megérett volna a helyzet. Már megérett…