Élethossziglan

Meddig tart az élethosszig? Mitől lesz és milyen lesz?

Folytatom a múlt héten kezdett beszámolómat az INFOTÉR konferencián rendezett kerekasztal-beszélgetésről, amin több szakterület hozzáértőivel elemeztük az informatikai képzés és munkaerőhelyzet jelenét és jövőjét. A téma szerteágazó, és nyolcvan perc nem elég minden részlet alapos kifejtésére, de elhangzott sok értékes gondolat, amit érdemes megörökíteni.

A kompetenciákkal és a valóban lényeges elemek keresésével kezdtünk – ezekben nem voltak egy véleményen a résztvevők, mint ahogy később az oktatás tartalmában és módszereiben sem. Vajon a további kérdésekben mekkora lesz az összhang? Mindjárt meglátjuk…

A módszerek és a tartalom mellett nagyon fontos a kontextus, hogy hova érkezik a tudás – hívta fel a figyelmünket Koltányi Gergely. Már a gyerekek szintjén is óriási különbség van a szociális hátterükben, értékrendjükben, tapasztalatukban – a felnőttek esetében még nagyobbak a különbségek, és még nehezebb a változtatás. Nem is lehet összehasonlítani annak a gyereknek a helyzetét, aki az „anyatejjel szívja magába” ezeket a technikákat, és otthon minden sarokban egy táblagépet lát, egy mélyszegénységben élő gyerekével, aki eddig csak osztálytársánál látott ilyet. Egészen másképp tudja fogadni és feldolgozni az új ismereteket a két gyerek! Itt az iskolának fontos feladata a különbségek kezelése. Hogyan tud az iskola azoknak is megfelelni, akiknek még egyáltalán nem mindennapi élmény a digitális eszközökkel való találkozás, és azoknak is, akiknek a 2-3 éves eszköz már elavult, és nem akarják használni? Az lenne az ideális, ha az iskola eszközökben, programnyelvekben széles portfóliót tudna biztosítani, amiből mindenki (egyéni mentorálás mellett) választhatna. Ehhez szemléletváltás kellene.

Ehhez kapcsolódóan kérdeztem meg a beszélgetőtársaimtól, hogy szerintük az iskola képes-e felkészíteni a gyerekeket az élethosszig tartó tanulásra. Meglehetősen egybehangzó „nem” volt a válasz. Ezt támasztotta alá Tarján Gábor, aki a munkahelyén mérnökökkel dolgozik, akiknél elemi igénynek tűnne a rendszeres önképzés. Kevés kivételtől eltekintve nincs „beléjük égetve” ez az igény.  Inkább csak a megfelelésre törekszenek, és csak a megkövetelt minősítések megszerzésével foglalkoznak. Családapaként szerzett tapasztalatait is megosztotta velünk. A gyerekei az oktatási rendszertől teljesen független térben mozognak, és egymástól is nagyon különböznek. Az egyiket úgy kell leállítani, hogy ne akarjon még több információt magába szívni minden nap, mert a feldolgozására is kellene idő, míg másik a minimumra játszik. A látásproblémával élő gyerek segítése meg egy egészen más kérdés – az ő támogatásában is nagy szerepe van az informatikának. Gazdag Ferenc azt hangsúlyozta, hogy ez nem csak az iskola feladata. Nagyon fontos a családi háttér, ami az inspirációt adhatja. Itt nem a család anyagi helyzete a lényeges, hanem az élethez, a munkához való hozzáállás. Ha jó példát lát otthon, akkor a technikai lyukakat hamar be tudja tömni. Másrészt, hiába indul sok otthonról kapott tudással a gyerek, ha elkényelmesedik, nem tesz erőfeszítéseket.

Boda József egy másik szemponttal egészítette ki az eszmecserénket. Látta reggel hatkor a munkásokat a gyárba szállító buszt, akik most boldog emberek, mert van munkájuk, de néhány év múlva esetleg már nem lesz – ezt mondja minden előrejelzés. Nem fogják tudni elsajátítani azokat a kompetenciákat, amik 8-10 év múlva kellenek majd a gyárakban. Nekik is szükségük lenne az élethosszig való tanulás attitűdjére, hogy legyen lehetőségük dolgozni. Ezt gyerekkorban kell elkezdeni, mert nagyon valószínű, hogy egy mai gyerek az élete során 4-5 különböző dologgal fog majd foglalkozni. Az ehhez szükséges tudás egy részét felnőtt korában kell felszednie. Annak a világnak vége van, amikor egy megszerzett végzettségből élete végéig megélhetett az ember!

A kedvcsinálás fontosságát hangsúlyozta Pulay Gellért, aki szerint ez nem feltétlenül a szülők feladata, hiszen a gyereknek sok esetben máshoz lenne kedve, mint amivel a szülők foglalkoznak. Az iskola helyzete viszont nagyon nehéz, ha 45 percben harminc gyereket kellene mentorálni. Itt nagyon fontos, hogy mit tanítunk, és mit tanítunk először. Visszatérve az informatikai munkaerőhiány örökzöld témájára, megosztotta velünk, hogy felmérések szerint évfolyamonként tízezer olyan gyerek van, aki elvileg alkalmas lenne erre a pályára. (Megjegyzés: évente háromezret képezünk informatikusból.) Hogyan tudnánk mind a tízezernek kedvet csinálni, azoknak is, akik szociális hátterük és meglévő tudásuk alapján ma nem látszanak esélyesnek? Gazdag Ferenc itt ismét a család fontosságát emelte ki, mert szerinte az nem fontos, hogy a szülők mivel foglalkoznak, mihez értenek – a hozzáállásuk, a példájuk fontos. Megosztotta velünk egy érdekes élményét a kedvcsinálással kapcsolatban. Az előbb említett elkényelmesedett, a meglévő tudásából az iskolában jól „megélő” gyereket is lehet motiválni. Ugyan az iskolába menéshez nem lehet 6:20-kor felkelteni, amikor a VISZ programozó táborba lehet menni, már 5:40-kor türelmetlenkedik, mert indulna már. A lényeg a kíváncsiság, az előrelépés, a tanulás igényének felkeltése!

A következő nagy felnőttképzési program témája az legyen, hogy hogyan csináljunk kedvet a gyerekeinknek bármihez! Azt tudjuk, hogy kedvet kell csinálni, de mi a módja? Koltányi Gergely egy viszonylag egyszerű választ is adott a saját kérdésére. A gyerekek mintákat követnek. Így lehet olvasásra és bármi másra rászoktatni a gyerekeket. Ha mást mondunk, mint amit lát tőlünk, akkor csak kinevet minket.

Itt a munka és a tanulás egymáshoz való viszonyát kezdtem el feszegetni. Ez szorosan kapcsolódik az élethosszig tartó tanuláshoz. Hogy is néz ez ki Koltányi szerint? A gyerek először otthon, a családban tanul meg sok mindent. Utána az iskolában és a felsőoktatásban főállású tanuló lesz, majd egyszer csak elkezd dolgozni. Ez ma kicsit másképp van, mert már egyetem közben elkezdenek dolgozni a fiatalok. Sokszor az első évtől kezdve munka mellett tanulnak. Valamikor fiatal felnőtt korban elkezdődik a munka és a tanulás párhuzamos művelése, ami a work-life balance problémájához hasonló. Itt az integráció lenne fontos. A problémát jól illusztrálja az előbb említett helyzet, amikor a mérnök kollégáknak nincs igényük az önképzésre, hanem csak a kötelező végzettségeket akarják megszerezni. Az elméleti motivációs fázis hiányzik nagyon. Ez lenne az, ami tanulásra, dolgok megismerésére hajtaná az embert – lényegében bárminek a megtanulására (persze az alapvető érdeklődése befolyásolja a konkrét témát). Ez a közelmúltban nem volt társadalmi igény. Az ipari forradalom idején beindult iskolai oktatásnak az volt a célja, hogy egy szintre hozza az embereket, értsenek a munkájukhoz szükséges dolgokhoz, és azt egyformán jól csinálják. Ez kellett a gyártósorra. Korábban még szükség volt az önálló akaratra – így váltak szakmájukban mesterekké a fiatalok. Így váltak tudóssá a kutatók. Maguknak kellett megkeresniük a tudást és azt, akitől tanulhattak. A mai társadalmi rendszer és az iskolarendszer még az ipari forradalom utáni helyzetet tükrözi. A mintát követő gyerek vajon látja-e az iskolában sem a tanáron azt az elképesztő kíváncsiságot? Megosztja a tanár a saját tanulni vágyását a gyerekkel? Ad mintás a tanulásra az érdeklődésre? Kutat, tanul a gyerekekkel közösen?

Oda vezetett a közelmúlt oktatási rendszere, hogy a ma dolgozó felnőttek többsége csak akkor tanul, ha muszáj. Ez a jelentős többség. Vannak, akikben szülői vagy más minta alapján kialakult az elméleti motiváció, a belső hajtóerő, hogy tanulni akarjon. Ők úgy élik az életüket, hogy akár a munkája közben is nyelvet tanul, podcastokat hallgat, internetről tanul. Náluk ezzel nincs probléma. A megváltozott társadalmi és gazdasági környezetben már csak egy alapvető kompetencia van Koltányi szerint – ez az alkalmazkodó képesség. Képes vagyok viszonylag gyorsan tanulni? Ez az új követelmény, és nem a korábbi norma, a gyártósornak vagy az egyetemi kimeneti követelményeknek való megfelelés. Az oktatásban tisztázni kell, hogy a tanuló vevő, vagy elszenvedője a tanítási folyamatnak.

Aki egész nap dolgozik, a megélhetésre keres, és nem tud közben tanulni, egyszer csak azt veszi majd észre, hogy kiszalad alóla a gyár. Ahol az innováció van a középpontban, ott nem azt nézik, hogy mit tudsz, hanem hogy milyen gyorsan tudsz valamit megtanulni. Ebben – Koltányi szerint – a cégek egyáltalán nem segítenek a munkavállalóknak. A céges képzések tömege csak teljesítendő feladat, esetleg juttatás. A céget nem érdekli a munkavállaló alkalmazkodó képességének fejlesztése.  A munka és a tanulás integrációja az új kihívás. Ettől függ, hogy lesz-e munkánk a jövőben.

Vajon ebben segít-e a digitális átállás? Mi annak a szerepe a munka és a tanulás integrációjában? Ezzel a kérdéssel folytattuk, és ez következik a jövő héten. Remélem, sikerült felkelteni az érdeklődésedet, Kedves Olvasó. Várunk jövő csütörtökön is!