Álom és valóság (kompetenciák)

Két hete volt az INFOTÉR konferencián egy érdekes kerekasztal-beszélgetés a jövő nemzedék kompetenciáiról, amit szerencsém volt vezetni. Nagyszerű beszélgetőtársaim voltak, akik az oktatás és a munka világának sok területéről hozták tapasztalatukat.

A beszélgetést a Magyar Vezető Informatikusok Szövetsége (VISZ) szervezte. Erről a beszélgetésről írok ma és a jövő héten (talán még a következőn is), és remélem, olvasóim is találnak benne érdekességeket. A minket helyben nézők és hallgatók jól tűrték, hogy egy kicsivel tovább beszélgettünk a tervezettnél – nem szaladtak rögtön ebédelni. Vegyük ezt értékítéletnek!

Hadd kezdjem a beszélgetőtársak bemutatásával! Itt csak a neveket írom le, de a részletesebb bemutatást sem akarom megspórolni. Itt található.

• Boda József
• Gazdag Ferenc
• Koltányi Gergely
• Pulay Gellért
• Sós Zsuzsanna
• Tarján Gábor

Amikor az informatikának a közoktatásban elfoglalt helyéről kezdünk beszélgetni, érdemes tisztázni, hogy tantárgyról vagy tantárgyaktól független készségekről beszélünk.

Általános iskolában tanító beszélgetőtársunk (Sós Zsuzsanna) adta meg az alaphangot azzal a véleményével, hogy az általános iskolában, ahol az egész kezdődik, mindenképpen szaktárgyként is meg kell jelennie az informatikának. Önálló tantárgyként az ötödik évfolyamon kezdik tanítani, de a tanterv fontos kompetenciának tekinti, ezért tantárgyak sokaságában jelenik meg, akár már alsó tagozaton is. Korosztályonként másként kell foglalkozni vele. A kötelező tananyagban szerinte felső tagozaton kell csak elkezdeni, de az iskolájában éppen most indul egy program, ami lehetővé teszi, hogy szabadon tervezhető órakeretben akár már elsőben elérhető legyen az informatika a szülők igényei szerint.

Itt Koltányi Gergely mindjárt előhozta azt a fontos (és sokszor nem eléggé tisztázott) kérdést, hogy miről is beszélünk, amikor informatikát mondunk. Melyik részéről van szó: a digitális készségek használatáról, üzemeltetésről, fejlesztésről, tervezésről? Éppen ennek a tisztázatlansága szokta azt okozni, hogy elbeszélünk egymás mellett. Itt abban maradtunk, hogy nem csak egyik vagy másik részéről lesz szó, hanem igyekszünk mindegyikre kitérni.

A kompetenciák kérdésében Gazdag Ferenc adta meg az alaphangot azzal a jó párhuzammal, hogy elsőben az írás is tantárgyként jelenik meg, amikor megtanítják írni a gyerekeket. Ehhez mindjárt kapcsolódott az a kérdés is, hogy a gépelés vajon digitális kompetencia-e, amit meg kell tanítani a gyerekeknek, vagy rájuk bízzuk, hogy megtanuljanak egy ujjal pötyögni a billentyűzeten. Még az se egyértelmű, hogy min: billentyűzeten vagy képernyőn. Szerinte ez olyan kompetencia, ami nem az informatika körébe tartozik, hanem ahhoz szükséges, hogy létezhessünk. Hasonlóan fontos kompetencia (lenne) a digitális biztonság alapjainak ismerete. Már akkor megtaníthatnánk ezt a gyerekeknek, amikor kisiskolás korukban először lesz valamilyen saját eszközük. A jó jelszó kiválasztását, és annak titokban tartását már nekik is el lehet magyarázni, ők is megértik (és akkor kevesebb olyan felnőtt lesz a világban, akinek ez nem természetes). Ez is egy olyan alapkészség, ami az informatikai eszközök használatához szükséges!

A nagy és gyors változások fényében Koltányi Gergely megkérdőjelezte, hogy a mai számítógép-vezérlési módszereket (billentyűzet, egér, tapizás) valóban kell-e alapkészségként tanítani a közoktatásban. Milyen messzire vagyunk a hangvezérléstől?

Koltányi szerint valami sokkal fontosabbra kellene gondolnunk, amikor az informatika alapkészségeiről beszélünk. A logikus, algoritmikus gondolkodás képessége lenne az alap. Az, hogy milyen szoftverrel, milyen eszközön, milyen beviteli rendszerrel, milyen alkalmazással dolgozunk, inkább korlátozó tényező a gondolkodásban, mert ezek pillanatnyi állapotok. A digitális világban való jártasság megszerzéséhez inkább a gondolkodás fejlesztése lenne szükséges. A versek algoritmizálását (vagyis szabályok szintjén való elemzését) hozta fel példaként. A szabályok és a logika keresése, az erre való igény felkeltése lenne szerinte fontos a közoktatásban. Azt az alapot kell megtalálni és megtanítani, ami az eszközök és szoftverek területén előttünk álló nagyon gyors változáshoz való alkalmazkodást teszi lehetővé. Öt év múlva talán már nem is lesznek azok a dolgok (pl.: gépelés, biztonsági beállítások), amikről manapság beszélünk.

Ehhez kapcsolódva Gazdag Ferenc egy nagyon fontos, és tulajdonképpen nem is csak ide tartozó, készséget hozott szóba. Legyen képes valamire figyelni, azt azonnal megérteni, és jegyzetelni. Itt mindegy, hogy kézzel vagy géppel. Ő éppen géppel szokott előadásokon és megbeszéléseken jegyzetelni, de a technika nem lényeges. (Ha szabad itt közbevetnem: magam is nagyon hasznosnak találom, hogy konferenciákon az előadással egyidejűleg tudok jegyzetelni. Ezt nem helyettesíti az, hogy utólag elküldik a prezentációkat. Jó előadók esetében éppen az a lényeg, amit mondanak – azt kell jegyzetelni.) Aki ezt tudja, az versenyelőnyben van az oktatásban és a munkában is, ezért érdemes megtanítani – az eszközöktől függetlenül.

Boda József is egyetértett azzal, hogy bizonyos alapokat mindenképpen meg kell tanítanunk, akár sejtjük, hogy mi lesz öt év múlva, akár nem. Ezen túlmenően, viszont el kell dönteni, hogy a konkrét ismeretek és technológiák közül mit tanítsunk. Az általa vezetett cég programozókat képez, ezért náluk a programozás van középpontban, de azt látja a munkaerőpiacon, hogy más téren is hiány van: a gazdaságinformatikai és az üzleti informatikai területeken. Ezeken a területeken komplexebb informatikai tudásra van szükség, nem csak programozásra. Figyelni kell arra, hogy ne billenjen át a mérleg, ne csak programozókat oktassunk!

Mit tanítsunk az iskolában? Egyértelműen a felhasználást! A programozás sokak számára egy misztikum, és ezzel a gyereke is így vannak. A nagyobb gyerekeknél ez varázsszó, ezért a vonzóak programozó táborok. Az iskolában az alapokat kell megtanítani, az írás, olvasás, számolás mindig szükséges képességek lesznek Sós Zsuzsanna szerint. Az új eszközöket, például a digitális táblát itt is nagyon jól tudják használni, például az íráselemek tanításában.

Itt mindjárt felmerül a kérdés, hogy mi van az iskolai informatikai rendszerekkel, kik és hogyan üzemeltetik, mennyire jól működnek. A gyerekek egyik első találkozása az informatikával az iskolában van, és a kezdeti élmények meghatározók lehetnek. Az informatika tanításának egyik problémája az, hogy a gyerekek sokszor a tanárok fölé nőnek, többet tudnak náluk. Ehhez kapcsolódott Tarján Gábor (mint iskolás gyerekeket nevelő apa), aki szerint egyáltalán nem készségközpontú az oktatás. A gond a technológiai lemaradással kezdődik. Ez ott kisebb, ahol egy-egy szülő hozzá tud járulni adománnyal az iskola informatikai felszereléséhez. A gyerekek sok esetben az iskolainál 3-4 generációval frissebb eszközökkel ülnek a padban, és ezt a tanár gyakran azzal kezeli, hogy tiltja a saját eszközök használatát. Még a meglévő modern eszközökkel (pl.: digitális táblák) sincs minden rendben, mert csak az eszközök beszerzésén volt a hangsúly, azzal senki sem törődött, hogy meg is kellene tanítani a pedagógusokat a használatukra. Hiányzik az ezekre fejlesztett tartalom is, vagy nem a korosztálynak megfelelő logika lapján épülnek fel a tananyagok, így nem vált ki érdeklődést a gyerekekből. Ezeken a területeken komoly fejlesztésekre van szükség!

A szakemberhiány orvoslásának egyik hatásos módja az, amikor szakmaként tekintünk a programozásra, és ennek megfelelően oktatjuk. Ezzel kapcsolatban kérdeztem Boda Józsefet, aki egy alternatív felnőttképzési modellben foglalkozik programozók oktatásával. Mint a többi szakmát, ezt is gyakorlatra fókuszálva kell oktatni, és utána lehet elmagyarázni, hogy miért úgy működik, ahogy. Ez a szokásos szakmatanítási módszer, és jól működik a programozás oktatásában is. Náluk hagyományos frontális oktatás, amikor kint áll az oktató, és a tanulók a monitorok mögött ülnek, egyáltalán nincs. Erre valójában nincs is szükség, mert olyan jó tananyagok érhetők el, amiknél nem is tudnának jobbat csinálni. Ez az oktatás minden szintjén igaz: soha nem látott mennyiségű, kedvcsináló, élvezetes anyag áll rendelkezésre minden területen (nem csak a programozásban). Ezeket használva, a saját tempójában szeri meg a tudást a diák, és a saját tempóban megszerzett tudás sokkal jobban beépül. Ez nem azt jelenti, hogy el lehet engedni a diák kezét, hanem követni kell, hogy hol jár, és segítséget kell adni neki, ha elakad, de alapvetően rá kell bízni a tempót.

A felnőttek oktatásával szembeállította Gazdag Ferenc azt, hogy a gyerekeket előbb meg kell tanítani a logikus gondolkodásra, a feladat végiggondolására, lépésekre bontására. Ebben szüksége lehet szöveges leírásra vagy folyamatábrára is. Ezt számítógép nélkül is lehet! Saját szakközépiskolai tanulmányaiban azt tapasztalta, hogy így jól és hatékonyan dolgozó programozókat lehetett képezni. Később, amikor egyetemen tanított, azt látta, hogy a gondolkodás módszerét kellett először megtanítania a hallgatóknak. Erre mielőbb meg kell tanítani az embereket. Utána az már majdnem mindegy, hogy milyen eszközzel dolgoznak.

Koltányi Gergely a generációs problémákra hívta fel a figyelmünket ezen a ponton. Ha nincs gyors sikerélmény, akkor hamar eltávolodik a fiatal a témától! Meg kell találni az egyensúlyt. Ma már nem lehet egy éven keresztül folyamatábrákat rajzoltatni a tanulókkal. Nem véletlen, hogy ő jegyezte ezt meg, hiszen a „játékosítás” az egyik szakterülete, aminek ez lényeges eleme.

Kedves Olvasó! Sokáig tartott még a beszélgetés, és érdekes újabb témák jöttek szóba. A jövő héten ott folytatom, hogy milyen kontextusban oktatunk, milyen értékrendű és tapasztalatú gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozunk. Nagyon sokat számít, hogy otthon minden sarokban egy táblagépbe botlik a gyerek, vagy még sose foghatott a kezébe ilyet.